A távoktatás ideje alatt több szülő számolt be arról, hogy rendkívüli nehézséget okoz számára a gyerekét rávenni a tanulásra és a feladatai elvégzésére. Ez egy bizonyos határon belül teljesen érthetőnek tekinthető, hiszen a tanítói, tanári jelenlét hiánya, az otthoni körülmények és a rengeteg egyéb nyugtalanító vagy figyelemelterelő körülmény azzal járt, hogy a tanulók egy része kevésbé volt motivált munkára. Néhány hét alatt azonban megszokták az új helyzetet, és ha nem is nagy lelkesedéssel, de nagy részük megértette, hogy a tanulás továbbra is az ő feladata. Egy kis százaléka a diákoknak azonban továbbra sem akart dolgozni. Tekintettel arra, hogy a rendkívüli állapot és az otthoni bezártság mindenkiből más reakciót váltott ki, az is érthető, ha egy tanuló krízishelyzetnek élte meg ezt az időszakot, ezért nem tudott megfelelően a tanulmányaira összpontosítani, így a pedagógusok nagy része türelemmel igyekezett a diákok felé fordulni. Előfordult azonban, hogy maguk a szülők panaszolták, hogy semmilyen módon nem tudják rávenni a gyerekeiket, hogy hatékonyan bekapcsolódjanak a távoktatásba. Hiába kérték, könyörögtek, a gyerekek nem ültek le megnézni a tévéadást, nem végezték el a feladott házit. Nem azért, mintha az olyan nehéz lett volna, hanem nem vették a fáradságot, hogy egyáltalán belepillantsanak. Természetesen nem szeretném összehasonlítani az elmúlt időszakban zajló ismeretátadási próbálkozásokat a valódi, iskolában zajló tanítási folyamattal. Az iskolának azonban nem csak az a célja, hogy a gyerekek lexikális tudást sajátítsanak el, illetve legkevésbé ez kellene hogy legyen a célja. Az iskola a gyerekek személyiségfejlődésének a színtere, és ez nem váltható ki azzal, hogy otthon „online” hallgatja a gyerek a világhálóra feltöltött tartalmakat. Jelen pillanatban nincs arra garancia, hogy az elmúlt időszak nem ismétlődik meg. Azoknak, akiknek ezt az elmúlt néhány hónapot sikerült eredményesen koordinálniuk, nincs sok teendőjük. Viszont mindazoknak, akiknek nehézségük akadt a a gyerekek tanulásra való serkentésében, érdemes átgondolniuk, hogyan előzhetnék meg a későbbiekben a hasonló helyzetek kialakulását.
Pedagógusként nem tudok olyan esetről, ahol ne lenne előzménye a tanulási motiválatlanságnak. Többnyire már hosszabb ideje húzódik, nem csak a távoktatás ideje alatt jelentkezett, de nyilvánvalóan nem kedvez neki sem az oktatási helyzetünk általános állapota, sem a rendkívüli helyzet. Szülőként egyik tényező megváltoztatására sincs lehetőségünk. Tehetünk azonban kísérletet a szülői hozzáállásunk módosítására, abban a reményben, hogy ezzel hatással leszünk gyerekünk tanuláshoz való hozzáállására is.
Azok a szülők, akik úgy érzik, nem tudnak hatással lenni a gyerek tanulási tevékenységére, a legtöbbször arról is beszámolnak, hogy a gyerekük már kicsiként is makacs, konok személyiség volt, akinek nem lehetett semmit előírni. Tudta, mit akar, és ettől nehezen lehetett őt eltéríteni. Így aztán érthető, hogy a folyamatos harcban a szülők is elfáradnak, amikor a mindennapos tevékenységek (felöltözés, fürdés, feladatok elvégése) ellenállásba ütköznek.
A gyerekek szívesen élnek olyan életet, amelynek minden pillanatában saját döntést hozhatnak az őket érintő kérdésekről. Jelentős és fontos, hogy legyen lehetőségük kifejezni a véleményüket életkori sajátosságaiknak megfelelően az őket érintő dolgokról. A gyerekeknek azonban szükségük van arra is, hogy legyen igazodási pont az életükben, olyan valaki, akinek a szavára szívesen hallgatnak. Ez nem azt jelenti, hogy rájuk kell kényszeríteni a saját akaratunkat, de a kereteket a szülő biztosítja, amelyek között a gyerek biztonsággal növekedhet, fejlődhet, tevékenykedhet. Ezt pici kortól érdemes megismertetni a gyerekkel, hogy az adott családban milyenek a keretek. Hiszen a családok nem egyformák, de attól még sokuk alkalmas lehet arra, hogy biztosítsa a gyerek testi-lelki egészségéhez a megfelelő feltételeket. Időről időre adódhatnak olyan helyzetek, amikor a gyerek találkozik a családi elvárásokkal. Ha ezek az elvárások összhangban vannak az előzőleg felállított keretekkel és a gyerek sajátosságaival, akkor elmondhatjuk, hogy nagyjából gördülékenyen tudjuk megoldani a különféle konfliktushelyzeteket, amilyenek lehetnek például a távoktatás kihívásai. Azokban a családokban, ahol ezek a feltételek nem adottak, ott okozhat problémákat, hogy a gyerek döntést hoz arról, hogy neki unalmas és nehéz a tanulás, és nem fogja csinálni. Azt gondolom, hogy ha a húszéves gyerekünk mondja ezt, akkor el kell fogadnunk a döntését, de általános iskolások esetében lépnünk kell. A tanulás nem annyira unalmas, és általában nem is annyira nehéz, hogy a gyerekek teljesen hátat fordítsanak neki. A sikeres tanuláshoz azonban szükség van (sok egyéb más tényező mellett) arra is, hogy a gyerekek saját feladatuknak érezzék.
