A tér pocsék volt. A hajléktalanok a legtávolabbi sarokban növő bokrok alatt üldögéltek kopott pokrócokon és vedelték a kannás bort. A vadgerlék ott totyogtak körülöttük és burukkoltak. Minden nap egyforma volt. Verték a blattot, hangosan veszekedtek és csalással vádolták egymást, szinte már összeszokott módon. Egy csikk kézről kézre járt, megosztoztak rajta. A járvány nem érdekelte őket, bár Jani, a legfiatalabb szerzett valahonnan egy maszkot, mert másképp nem engedték be a boltba. Így se szívesen, a biztonsági őr pillantása szinte égette a hátát, ahogy végigment a polcok között, de látásból ismerték, hát megtűrték arra a kis időre, amíg összekapkodta a kenyeret, olcsó felvágottat, bort.
A csikkeket is ő szedte össze, esténként gondosan papírra tette a dohányszálakat, aztán ügyesen sodort, a többieknek is néhány szálat. Elvoltak. Hirtelen jött a meleg, mintha valami csoda folytán megbolondult volna a naptár, felcserélődtek az évszakok.
Fotó: Dávid Csilla
– Bánja a jó nyavalya – morogta Zsiga, aki két éve élt az utcán, és rajta is, mint a többieken, téli kabát, kezük ügyében nejlonszatyorban minden tulajdonuk. A múltról nem beszéltek, a jövőről se. Minek? A ma számított, ha egyáltalán számít valami. Zsigának eszébe jutott Rozi kék szeme, amikor összehúzott szemmel felnézett az égre, és hogy mi lehet vele.
Féltette, minden reggel szinte reszketett, amikor elkísérte a buszmegállóig, és nézte, ahogy a férfiak éhes szemmel bámulják. Mert a lány szép volt, mint a nap. Nem illett arra a környékre, a málló vakolatú házak megvakult ablakai, csálén lógó redőnyei mögül kíváncsi, sóvár tekintetek követték, ahogy magasra emelt fejjel, egyenes háttal kis csizmájában végigment a sáros járdán. Már ahol volt járda. Egyszer felkapta, és úgy emelte át a tócsákon. Aznap este a kocsmában megverekedett Bivallyal, mert rosszat mondott a lányra. Napokig nyomta az ágyat, úgy fájt az oldala, biztos eltört vagy két bordája.
Nem értette, mit keres nála Rozi, mit lát benne, mit vár tőle, sose kérdezte, talán félt a választól. Egy áprilisi nap kezdődött, ő ásta a kertet, veteményezni akart, akkor még volt élete, kis háza és kertje. Az izzadság megállt a nadrágja korcában. Levette kockás ingét, hátán a rávarrt zöld-vörös sárkányok táncot jártak. Amikor egy követ elgurított, megfeszültek karján az izmok. Nyikorogva kinyílt a kerti kapu, ott állt egy nő, kis bőrönd a kezében, kopott bőrridikül lógott a vállán. Keskeny derekán összehúzva az öv. Óvatosan jött közelebb, futásra készen, mint akit már sokszor elzavartak. Ismerte ezeket a mozdulatokat, mint ahogy az archoz védő mozdulattal kapott tenyérét is. Őt sokat verték gyerekkorában, sokszor futott el, bújt lehetetlen helyekre mostohája indokolatlan haragja elől.
Az ismeretlen szobát keresett, ezen a lepusztult környéken, s pont az ő kis viskóját szemelte ki. Máig nem érti, miért is mondta a sok elszívott cigarettától rekedten, hogy nála megalhat. Majd rögtön hozzá is tette, hogy ne féljen. Ő majd kint alszik a konyhában. Van ott egy lóca, nagyapja ócska bundája meleget ad. A szobában meg van ágy, még a tavalyi lomtalanításkor találta, rendbe hozta. Aztán így is maradtak. Senki nem hitte volna el, hogy szépen megvannak, Rozi keze nyomán tisztaság lett a házban, virágok nyíltak a kertben. Vasárnap ebéd főtt a sparhelton. Ő meg minden munkát elvállalt, egy kisfröccsre se ment be a kocsmába, a dohányzásról is leszokott, keserű levelet rágott, ha már úgy érezte, megszalad. Mikor úgy gondolta, idő van, a lavórban megmosakodott, és kiállt a kapuba. Várt. Néha korán jött a lány, s örömében úgy megindult a szíve, hogy le kellett ülnie az árok partjára. Volt, amikor már pislákoltak az utcai lámpák, de nem nyílt a konyhaajtó. Néha napokig.
Ő meg ölte magát, borostásan gódorgott a házban, minden rossz eszébe jutott, hogy mi történhetett.
Aztán belibbent Rozi, szatyrokkal, egyszer egy gyönyörű új kék kabátban, és csak nevetett, amikor meglátta, hogy ő belefogyott ezekbe a magányos napokba.
Két éve is ilyen meleg volt, egész nap vagonokat pakolt. A főtéren letépett egy szál rózsát, az inge alá rejtette, egy tövis megszúrta, néhány vércsepp melegítette a bőrét. Késő este vetette haza, messziről látta a fénytelen ablakot. Bent üresség fogadta, a kék kabát sem lógott a szekrényben. Másnap kulcsra zárta az ajtót, és feltette az ereszcsatornába. Azóta így él. Vár.
Hátha egyszer meglátja a lányt, aki olyan volt, mint Vénusz tavaszi kabátban.
