Nem tévedés, arról a Victor Hugoról van szó, akinek a regényein, versein nevelkedtünk, akinek drámáit megfilmesítették, sőt a modern kornak megfelelően leghíresebb regényéből musical készült: A párizsi Notre Dame.
A romantizmus képviselője tehetségével és műveinek változatosságával uralta a XIX. századot. Hugot jól ismerjük mint lírai, epikus és szatirikus költőt, regényírót, drámaírót (drámáit versben és prózában írta), de kevesen ismerik mint rajzolót, festőművészt, pedig vizuális művészetekben is képzett volt, nemcsak rajzolt, festett és szívesen fotózott. Képzelőerejét szabadjára engedvén megelőzte az impresszionista, szürrealista és a foltfestő irányzatok képviselőit, alkotásain alkalmazta a dekupázs, a kollázs és a hajtogatás technikáját. Élete során több mint 4000 rajzot készített, de kiadásukat sokáig ellenezte. Műveit gyakran ajándékozta családtagoknak, barátainak. Az elmúlt húsz évben számos kiállítást rendeztek rajzaiból.
Alkotásaiban három korszakot fedezhetünk fel: Az emigráció évei előtt, száműzetésben és emigráció után.
HARC A TERMÉSZET EREJÉVEL
Korai és érett korszakában készült műveit a spontaneitáson túl egyaránt jellemzik a lineáris körvonalak, a tér ábrázolása és a szörnyek meg az ártatlanok közötti ellentét. A kontúrok elszeparálnak, ugyanakkor egyben tartanak, az emberi alakot néhol csak körvonalazza, mintha árnyékba helyezné, mintha tudat alatt óvni szeretné a kínoktól. Alakjai gyakran lebegnek, Hugo néha madártávlatból láttatja velünk a jeleneteket. Nem a teret, hanem az impressziót ragadja meg. És megférnek egymás mellett az ártatlanok és a szörnyek, de érezhető a kísérlet arra vonatkozóan, hogy a kellemetlen dolgokat, a gyötrelmet kitolja magából, hogy a megtisztult lélek hatalmaskodjon. Az emberiség iránti hatalmas szeretete új dimenzióba kerül.
Első rajzai karikatúrák voltak, melyek a nyilvánosság előtt többnyire ismeretlenek maradtak. A kor szelleméhez tartozott a szokásoknak és a divatos életmódnak a kifigurázása. Érthető tehát, hogy Hugot is foglalkoztatta a szatíra, idővel a műfajban festőként is remekműveket alkotott. Karikatúrái zseniális képtelenségről tanúskodnak, mivel az emberi testet nem képes olyannak látni, amilyen. Állandóan jelen van a torzításra való hajlam. A groteszk és a tragikus, a fura és szánalmas testalkatok óriásként uralják a papírt. A rémálom-szülte figurák közül Hugo leginkább a szörnyeket kedvelte, még Quasimodoval, a Párizsi Notre-Dame púpos, sánta, süket harangozójával, a szörnyszülöttel sem éri be, nem riad vissza a mocskos környezetbe helyezett démoni alakok ábrázolásától. Emberfeletti lények bolyonganak tébolyult arckifejezéssel földöntúli környezetben szinte minden rajzán.
Eleinte a kor politikusait örökítette meg torzképekben, mert alkalmas fegyvernek bizonyult ez, hogy szembeszálljon a hatalommal, de legszívesebben regényhőseit rajzolta. Borzongatva hatnak, a testi deformitások mellé Hugo néhol mégis felszínre hozza a belső lelki szépséget. Gondos törődést érzett alkotásai iránt.
„…Azért rajzolt, hogy tájékozódjon, azért rajzolt, hogy megtanuljon látni” – írja Henri Focillon, aki 1919-ben Technika és érzelem címmel tanulmányt szentelt Victor Hugo rajzainak. Kiderült, hogy Hugo mindig is rajzolt. Már iskolás korában felülmúlta egy tanonc átlagos képességeit, tehetségének köszönhetően a rajztechnika mesterévé vált. Felesége is szívesen festegetett, ám Adèle Foucher nem rajongott az irodalomért. Kiváló anya volt, 5 gyermekük született, de szoknyapecér férjétől idővel elhidegült, és ezen Hugo hozzá írt versei mit sem változtattak. (Adèle utóbb diszkréten Sainte-Beuve múzsája lett. Hugo hű társa pedig Juliette Drouet színésznő, aki egész életét az írónak szentelte. Ő mentette meg a börtöntől a III. Napóleon elleni államcsíny után, és bár követte az emigrációba, nem éltek együtt. Hugo számos versét Juliette ihlette.)
Párizsban az Hugo család baráti körét is művészek képezték. Házukban baráti beszélgetés fonta össze a képzőművészetet az irodalommal.
Rajztehetségét kortársai is felfedezték. Charles Baudelaire így méltatta (1859): „Hiába kerestem a párizsi Salon résztvevőinél azt a csodálatos képzelőerőt, ami Victor Hugo rajzaiból árad.”
Théophile Gautier pedig így nyilatkozott (1862): „Ha Hugo nem írt volna verseket, kiemelkedő festőművész lett volna. Kitűnő érzékkel tudott holdsugarat vagy lecsapó villámot rajzolni sötét árnyak közé. A lenyugvó nap sápadt fényében úszó romos vártornyok, távoli városok sötét körvonalai titokzatosak, rémálmokhoz hasonlóan nyomasztóak. Számos színpadi díszlettervező megirigyelhetné”.
TINTA FEKETEKÁVÉVAL
Gyermekei szórakoztatására Hugo kitalált egy karaktert, akinek a neve titokzatos marad: Pista. Ő egy nagyfejű, erősen deformált humanoid alak, hosszú orrát azonnal lábai követik test nélkül. A Francia Nemzeti Könyvtár hat Pista karikatúrát tárol, mint például: „Pista a lányokhoz megy”, „Pista csinos nőt ölelget” vagy „Pista átveszi a költészeti díjat az Intézettől”.
Hugo hosszú franciaországi sétái alkalmával fáradhatatlanul rajzolt. Vázlatokat készített várromokról, várfalakról, antik műemlékekről, de nem kerülte el a figyelmét egy düledező lépcsősor, vagy egy magányos fa látványa sem. A romantikus lélek magányos éjjeli sétákban kereste a vigaszt. Mindent aprólékosan megfigyelt. Utazásai során a német folyók, várak, olaszországi várromok megfestésével mutatta ki zseniális tehetségét.
Határozott és szigorú tollával festőként is igyekszik felszínre hozni érzelmeit, igaz, nem mindig a legelfogadottabb technikával. Sokszor sercegett a toll hegye a papíron. Azért, hogy lejegyezze újabb vízióit, hogy rémálmait nagyobb kifejezőerővel, álmait szebb palástba bújtatva tárja elénk, egészen új technikát alkalmazott: tintafoltokat használt formaként, a tintába pedig feketekávét öntött.
„LÁTTAM RAJZOLNI VICTOR HUGOT”
Charles Hugo, az író fia így emlékezett vissza: – Láttam rajzolni Victor Hugot. Papírért, tollért és tintáért küldött; a ház népe le s föl szaladgált, felrohantunk a szobákba, lázasan kutattunk, végül jó negyed óra múlva apám elé került egy kiszáradt tintatartó, egy a hegyét már fáradtan tátogató toll, és valamelyik eldugott sarokban nagy nehezen felfedezett papírdarabka. Mert tudnivaló, hogy Hautville-House-ban mindig az hiányzott, ami az íráshoz nélkülözhetetlen. Amikor papír, toll és tintatartó, minden szükséges kellék az asztalra került, Victor Hugo leült, és minden előzetes vázlat nélkül, bárminemű észlelhető beosztást mellőzve már rajzolt is rendkívüli kézbiztonsággal, de nem egy összeálló, egységes egészet, hanem tájképének valamely részletét körvonalazta. Erdejét egy faággal kezdte, városát egy házorommal, házormát egy szélkakassal és a fehér papíron lépésről lépésre, így jelent meg a mű az előhívásra készített fénykép negatívjának megfelelő pontossággal, végül egy egészet alkotva. Miután ezzel elkészült, apám egy csésze kávét kért és tájképére befejezésül feketét öntött. Az eredmény egy váratlan és erős rajz lett, ami többször érdekesnek, de mindig személyesnek nevezhető.
H. Focillon: „A kávé a színfokozatnak valami meleget, valami rendkívüli nemességet kölcsönzött, hol homályba borította a művet, hol meg átszínezte.”
Nem törődött a toll, vagy a ceruza élének vastagságával, sőt, mit sem adva a vonalak finomságára, olykor kettétört gyufaszállal festett. Tinta, kávé, korom, szénpor és gyufaszálak társaságában élte meg a vonalak terjedelmét. Kísérletezett. Tussal szeretett dolgozni, amelynek „fekete színe fényt áraszt”. A Rorschach-teszthez hasonlítható mintán bort, szilvalevet, sőt néhány csepp vért is szétkent a papírlapokon, majd a foltokban „meglátott dolgok” köré rajzolt.
SZÁMŰZVE A RÉMÁLMOKBA
A császárság (ahogyan Hugó nevezte: a „kis Napóleon” kora) elől két évtizedre emigrációba kényszerült. Az 1851-es államcsíny után egy hétig bujkált, a rendőrség kereste, üldözték a köztársaságpártiakat. 25 ezer frank jutalmat ígértek annak, aki nyomára vezet. Juliette Drouet hamis útlevelet szerzett Hugónak, aki vonaton Brüsszelbe szökött, majd áttelepült Jersey szigetére, (ott írta a Fenyítések-et, amelyben támadta a Második Császárságot), így a sziget kormányzója kiutasította az írót. Ekkor Guernsey szigetén telepedett le, ahova két életben maradt fia is követte apját. Hauteville House-ban élt és alkotott 1855-től 1870-ig. Házának átalakítását és berendezését pedig teljes egészében ő végezte el. Vagyis: előbb megrajzolta a 3 emeletes szentélyt. Bár 1859-ben III. Napóleon amnesztiát hirdetett, Hugo nem élt vele. Inkább maradt önkéntes száműzetésben.
HALLUCINÁCIÓ ÉS REALITÁS, AUTOMATIKUS RAJZOK?
A négy kiadványból álló ciklus I. jegyzete: Az 13447. jegyzet (Le Carnet 13447–1856) tartalmazza talán a legmisztikusabb rajzokat. A ceruzarajzok körvonalai egy olyan automatikus írásmódra hasonlítanak, amilyet egy szeizmográf jegyez le. A szörnyek, melyek formái földrajztérképre emlékeztetnek, valóban külső erők hatására készültek volna? Feltételezik, hogy a ceruzarajzok bal kézzel készültek. Volt egy korszak, amikor az emigrációban szellemidézéssel foglalkozott. (1853-ban spiritiszta szeánszokon vett részt Jersey szigetén. Állítólag sikerült kapcsolatba lépnie Leopoldine, ifjan elhunyt lánya szellemével. Később nyilvánosan kijelentette a lélek halhatatlanságával kapcsolatban: „Akiket elsirattunk, nem távoztak el közülünk, csupán láthatatlanok.”)
Felmerül a kérdés, hogy az élet és tudat határától távol álló hibrid alkotásokat vette-e kézbe Hugo, amikor a tudatalattinak diktált ceruzarajzok néhányát átfestette, kiszínezte. Kutatva az egyén és a világűr mélységes kapcsolatát valóban az automatikus írásmódnak engedte volna át magát? M. M. Journet és G. Robert tanulmányaikban részletesen kitérnek erre és az író életszakaszait elemezve dolgozták fel a témát.
„AZ ÓCEÁN, MELY AZ EMBEREKRE HASONLÍT, ELINDULT FELÉJE…”
(Les Châtiments Fenyítések (1853) VI. 15 – Stella)
Hugo képei általában kisméretűek. A tenger munkásai c. regényét (1866) egy egész képsorozattal illusztrálta melyek nem könyvillusztrációnak készültek, rajzai a regény írásával párhuzamosan születtek. A regény alig hat hónap alatt készült el. Különlegessége, hogy Hugo 36 rajzát tartalmazza és ez lett az egyetlen rajzokkal illusztrált könyve.
Hugo szerette a tengert, a folyókat. A víz megjelenítése nála Rembrandt és Piranèse erős hatású vizeire emlékeztet. Gyakori témája a halászok, a hajósok, a hullámok… és minden, ami kapcsolat az ember és a tenger között. Hugo „… a történelmi korszakoknál és a végtelen tengernél is mélyebb és dramatikusabb realitást észlel. A tenger mégis keserű eréllyel hatja át művészetét és verseit. A Fenyítések című kötetében a császári hatalom az áldozat, az óceán a hős! Tenger a főszereplője a Dolgozók és a Nevető ember c. versének is” – írja H. Focillon, az alkotó irodalmi és képzőművészeti műveinek kitűnő ismerője, aki Hugo képeit „meghatóan drámai, fennkölten sugárzó, szomorú” jelzőkkel illeti. Hugo rajzait és vázlatait tartalmazó könyve előszavából idézve: Victor Hugo rajzai „… nem csak élete történetét és írásait illusztrálják; munkáit nem áll jogunkban csupán dokumentumként, a költő verseinek grafikai kommentjeiként vagy minden mélységtől mentes szórakoztató szeszélyként kezelni.”
Forrásmunkák: Kiadványok/a megjelentett rajzok:
1863 – Castel kiadásában megjelent mű előszavát Théophile Gautier írta
1919 – Henri Focillon: Technika és érzelem
1983 – Pierre Dassau és Henri Focillon: Victor Hugo, a rajzokat Alin Avila szerkesztette
