Kedves László atya! A vitázás kapcsán írok. Sokszor keveredem vitába munkatársaimmal. Ez azért van, mert szóvá teszem a hibáikat. Mindig úgy érzem, meg kell nekik mondani az igazságot, ki kell mondanom a véleményemet. De ezzel mindig magamra haragítom őket. Akkor hát ne szóljak nekik? Vagy ha szólnom kell, akkor hogyan tegyem, hogy a kritikámmal ne haragítsam őket magamra, hanem megjavítsam őket?Tisztelettel: Zoltán
Kedves Zoltán!
A közmondás azt tanítja, hogy „Mondj igazat, betörik a fejed.” Mondd el a valóságot és megharagszanak rád. Közöld a kellemetlen igazságot, és számíts rá, hogy megorrolnak rád. Ismertesd meg a másikkal a fájó igazságot, mindig indokolatlanul is megharagszanak rád.
Miért ez a reakció?
Először azért, mert ez felségsértésnek számít. Általában mindenki, aki szabálytalanul cselekszik, abban a tévhitben van, hogy ez szabályos, amikor meg tudatában van a szabálytalanságnak, akkor éppen ezt tartja helyesnek. Ezért meg van győződve, hogy neki igaza van, amikor kifogásolható módon tette a dolgokat. Ebben a gondolkodásmódban jónak, tökéletesnek tartja magát, igazi „fenségnek”, és ha valaki rosszat, hibát akar rábizonyítani, akkor megsértődik, megharagszik és támad, „betöri a másik fejét”.
Másodszor meg azért, mert szinte mindig felindultságból, méregből mondjuk ki az igazunkat a másiknak, és így a kritizáló szavainkkal beléje oltjuk a mi haragunkat, bosszúnkat. A szavainkból áradó méreg elborítja az agyát, feldühösíti, ezért nem képes meghallani szavaink értelmét, nem képes fontolóra venni mondanivalónkat. Csak az dübörög a tudatában, hogy minden szavunk támadás az ő királyi fensége ellen, ezért megvadul, és nekünk támad, hogy betörje a fejünket.
Ha ez így működik, ha a bírálatunkkal valójában „mellé lövünk”, akkor szóvá kell-e tenni, ha a másik hibázik? Ha mégis igen, akkor hogyan, mi módon, hogy a figyelmeztetésünk célba találjon?
Ha valaki hibázik, azt neki szóvá kell tenni. Az igazat meg kell neki mondani. Ezt a kötelességet Jézus parancsba foglalta: „Ha a testvéred vétkezik, ment és figyelmeztesd őt!” (Mt 17, 15) A vétkező, a hibázó embertestvért meg kell inteni. Nem azért, mert bennünket bosszant, hanem azért, hogy megjavuljon, és rendes ember legyen. Mindenekelőtt az a fontos, hogy ezt ne vadul, haragtól elborult aggyal tegyük, hanem szelíden, nyugodtan és okosan megfontolva. Ha felindultságból tesszük, akkor célt tévesztünk, ha nyugodtan, tisztán látással, akkor célba találunk.
Ennek megvan a maga tudománya, ez igazi művészet, amit hosszadalmas tanulással és gyakorlással tudunk csak elsajátítani.
Az építő jellegű figyelmeztetés tudományát Jézus tanítja:
„Ha testvéred vétkezik, menj el hozzá, figyelmeztesd, intsd meg, fedd meg négyszemközt! Ha hallgat rád, megnyerted testvéred. Ha nem hallgat rád, végy magad mellé még egy vagy két embert, hogy két vagy három tanú szava erősítsen meg minden vallomást! Ha nem hallgat rájuk, mondd meg az egyháznak, a gyülekezetnek! Ha erre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt!” (Mt 18, 15–17)
Itt most nincs helye, hogy kielemezzem ezt a „figyelmeztetés-tant”. Csak arra mutatok rá röviden, hogy a vétkest testvérnek kell tekinteni, nem pedig ellenségnek. Aztán rendkívüli tapintatossággal kell vele beszélni: elmenni hozzá alkalmas időben, négyszemközt, kíváncsi fülek elől elzárkózva beszélgetni vele, és csak az ő javát keresni. Aztán két vagy három barátot segítségül hívni. A végén pedig bevonni a közösséget. Ha semmi nem jár eredménnyel, akkor teljesen szabadon kell hagyni.
A további elemzés helyett a figyelmeztetés művészi módjáról beszélek részletesen.
Miben áll a testvér figyelmeztetésének, megintésének, megfeddésének a művészete?
1. Első helyen az ő erényeiről, kiválóságairól kell beszélni neki, magunkkal kapcsolatban pedig hibáinkról, elhibázásainkról. Ezzel azt értetjük meg vele, hogy nem tartjuk őt rosszabbnak tőlünk, magunkat pedig nem tartjuk jobbnak tőle.
2. Amit neki vele kapcsolatban mondani akarunk, azt a lehető legnagyobb gyengédséggel, tapintattal kell tennünk, olyan finomsággal, ahogyan egy sebet ápolunk, mert valójában szívének sebeit kell begyógyítanunk.
3. Miután nyíltan kimondtuk neki a vétkét, mentegetnünk kell, ahogyan egy jó védőügyvéd keresi az enyhítő körülményeket a felmentés céljából.
4. Arra is rá kell világítani, hogy ez a hibásnak tartott cselekvés neki magának rossz, az ő kárára van, és nem azért mondjuk neki, mert minket sértett és bántott meg vele.
5. Közben hagyni kell, hogy a másik teljesen végigmondhassa védőbeszédét, hogy egészen kiönthesse a lelkét, mert az megnyugtatja és elégedetté teszi amiatt, hogy meg tudta mutatni jó szándékát.
6. Pontot teszünk ennek a nehéz beszélgetésnek a végére azzal, hogy a döntésében szabadon hagyjuk, nem várunk el tőle semmilyen változtatást, és kimondjuk neki, hogy továbbra is szeretjük őt mindannak ellenére, amit eddig tett, és annak ellenére is, ha nem változik meg. A barátságunk többet ér mindennél.
Ez a hibázó embertárs figyelmeztetésének tudománya, mestersége, művészete. Ehhez az kell, hogy szellemileg műveltek, lelkileg kifinomultak legyünk. Sok tanulással kell kiművelni a szellemünket, sok ráfigyeléssel kell kifinomítani a lelkünket. Ha ebben jártasak leszünk, akkor képesek leszünk megjavítani embertársainkat. Ha nem, akkor kritizáló támadásainkkal csak még jobban elrontjuk őket.
Szeretettel László atya
Kedves Olvasóink, Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
