Kedves László atya!
Olvasva legutóbbi válaszát a „viták és veszekedések közepette” címmel, az jutott eszembe, hogy ma az emberek szinte állandóan vitáznak és veszekszenek egymással, a munkahelyemen és a társaságban pedig szinte mindig másokat rágalmaznak, gyaláznak, és úgy látom, hogy ebben valami szenvedély van, ebben valami módon élveznek. Jól látom? És ha igen, akkor miért van ebben élvezet?
Emi
Kedves Emi!
Ez igaz: egyfajta élvezettel támadunk, amikor veszekszünk, egyfajta megelégedést keresünk, amikor gyalázkodunk. Mindebben szenvedély van, olyan értelemben, hogy az emberek szenvednek, ha ezt nemilyenkor teszik, és elégedettek, ha teszik. Ezért valójában a vitázók és a rágalmazók mind szenvedélybetegek.
Kérdezi, hogy miért van élvezet és szenvedély a támadásban és a rágalmazásban?
A támadás (vitázás, veszekedés, mindenfajta agresszió), a rágalmazás (kritizálás, ócsárlás, mocskolás) a haragból ered, a harag mindennek az indítéka.
A harag megrémülés valami ránk támadó rossz láttán vagy hallatán, ami erőszakos ellentámadásra ösztönöz. Akit és amit (eseményt, bajt) rossznak látunk, akiről és amiről (eseményekről, szerencsétlenségekről) rosszat hallunk (ezek a rossz hírek!), attól megijedünk, megrémülünk, és önvédelemből pusztító ellentámadásba, gyilkoló agresszióba indulunk, először szavakkal (kiabálás, vitázás, sértegetés, rágalmazás, mocskolás), aztán tettekkel (bántalmazás, verés, ütlegelés, gyilkolás). Ezzel a támadással igazságos elégtételt akarunk szerezni magunknak, megbüntetni a vétkest, kielégíteni a bosszúvágyunkat: kapja meg a büntetést, amit megérdemelt! Mindig hasonlóan gondolkodunk: „Ha megmondom neki, ha elmondom róla, hogy milyen rossz, akkor elégedett leszek.” Ez a káröröm: „Nagyon örülök, hogy megkapta a magáét, megkapta tőlem azt a büntetést, ami igazságosan jár neki azért a rosszért, amit okozott nekem, azért, hogy megijesztett, megrémisztett, felbosszantott, megharagított!” Ez az elégtétel egyfajta élvezet, egyfajta gyönyör, ez maga a káröröm, és igazi szenvedély (olyan értelemben, hogy szenvedünk addig, amíg ezt a megelégedettséget meg nem szerezzük). Ez a magyarázata annak az állításomnak, hogy a vitázók, a veszekedők, a kerékkötők, a kötözködők, a kínzók, a gyilkolók, a kritizálók, a rágalmazók, az ócsárlók, a gyalázkodók és az ítélkezők mind szenvedélybetegeket, a maguk módján kábítószer élvezők. Nekik ez teremti meg a mámort! Szenvedélyesen „űzik ezt az ipart”, mert elégedettséget, élvezetet, kárörömöt találnak benne.
Nekem volt egy történetem, amikor fájdalmasan ráébredtem erre. Néhány fiatallal utaztam egy autóban. Az egyikük szóba hozott egy közös ismerőst, és negatív dolgokat kezdett róla sorolni. Mivel az illetővel én is hadilábon álltam, nagyon megtetszett ez a kritizálás, és élveztem az illető személy ócsárlását. Aztán azért, hogy megmaradjon bennem vagy hogy még fokozzam is ezt a lelki kéjelgést (mert az!), én is nekifogtam sorolni az illető hitványságait, utálatosságait. Aztán, ahogy tudatosodott bennem, hogy mekkora élvezettel teszem ezt, mekkora kárörömmel tölt el ez a szerintem igazságos bosszúállás (mert az!), egyszer csak rádöbbentem, hogy ez azért van, mert – a Szentírás kifejezésével – nem engedtem el adósságait, nem bocsátottam meg „hetvenszer hétszer”, nem bocsátottam meg neki szívből. Diplomatikusan jó kapcsolatban voltam az illetővel, tehát – ahogy mondani szoktuk – „megbocsátottam, de nem felejtettem”, a szívemből nem töröltem ki a sértéseit.
Jézus az evangéliumban tanítja, hogy el kell engednünk az ellenünk vétkezők adósságait (a Miatyánk imádságban: „miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” – Mt 6 12), meg kell bocsátanunk hetvenszer hétszer (Mt 18, 22), és szívből meg kell bocsátanunk a testvérünknek (Mt 18, 35). Ha ezt nem tesszük, ha nem bocsátunk meg minden vétket (azaz hetvenszer hétszer), ha nem bocsátunk meg szívből, azaz teljesen, akkor Isten haragját váltjuk ki magunk ellen, ami abban áll, hogy Isten „haragjában átad minket a kínzóknak, amíg csak meg nem adjuk egész tartozásunkat” (vö. Mt 18, 34). A „kínzók” a harag ördögeit jelentik, akik a bosszúállás gyötrő, zaklató gondolataival szállnak meg minket, s ezek állandóan kínoznak és gyötörnek.
Máté evangéliumának 18. fejezetében leírta Jézusnak azt a példabeszédét, amely egy szolgáról szól, akinek ura elengedte 10 000 talentum tartozását, és ugyanakkor ez a szolga nem engedte el társának 100 dénár adósságot, hanem fojtogatta és börtönbe vetette. Ezért „ura haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását. Így tesz majd mennyei Atyám veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát a testvérének.” (18, 34–35)
Ahogy erre rádöbbentem, azonnal azt mondtam magamnak: „Szívből megbocsátok ellenségemnek. Többé nem fogok emlékezni semmi rosszra, amit okozott nekem. És ezentúl teljesen meg fogok bocsátani mindenkinek, aki rosszat tesz nekem vagy másoknak. Nem akarom többé a rossznak a látását, hallását bevenni a memóriámba, nem akarom, hogy ez a szívemet beszennyezze méreggel, megfertőzze haraggal. Tiszta szívű akarok lenni, hogy meglássam Istent, a Jót, hogy meglássam az emberekben a jót, hogy meghalljam a Jó Hírt (az Evangéliumot) Jézustól, és meghalljam a jó híreket az emberektől.”
Ezt így is tettem. Azóta, és ennek immár 20 éve, nem háborúzok, nem veszekszem senkivel és semmivel, és nincs bennem hajlam arra, hogy bárkit is kritizáljak, hibáztassak, vádoljak és elítéljek. Ennek köszönve békében, megelégedettségben, örömben tudom élni az életemet, nincs szükségem arra, hogy a szenvedélybetegek kábító szerével, a vitázással és a rágalmazással szerezzek magamnak megelégedettséget.
Csak az szomorít és keserít el, hogy sok ember körülöttem és a világban a harag szenvedélybetege. Majdnem mindenki állandóan mérgelődik, bosszankodik, vitázik, veszekszik, megszól, ócsárol, gyalázkodik, büntet. Mennyire igaz, hogy Isten átadja őket a kínzóknak: a gyötrő gondolatok szüntelen zaklatásának. De nem adom meg magam a tehetetlenségnek, hanem „akár alkalmas, akár alkalmatlan” tanítom az embereket a tiszta szívből történő megbocsátásra, hogy ne lássák és hallják a rosszat, hanem lássák és hallják a jót, mert akkor ez elégedetté és boldoggá teszi őket.
Életprogramom, életstílusom lett Áprily Lajos verse:
Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.
(…) Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem, (…)
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.
Szeretettel László atya
Kedves Olvasóink
Pósa László atyának szánt további kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
