„Vannak, akik megkérdezik a polgárjogért elkötelezett embereket: Mikor lesztek elégedettek? Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a feketék a leírhatatlan rendőri erőszak borzalmainak esnek áldozatul. Addig nem lehetünk elégedettek, ameddig utazás fáradalmaitól kimerülve nem kapunk szállást az országút moteljeiben és a városok szállodáiban. Addig nem lehetünk elégedettek, amíg a feketék alapvető mobilitása abból áll, hogy egy kisebb gettóból átköltözhetnek egy nagyobb gettóba. Addig nem lehetünk elégedettek, míg Mississippi államban nem szavazhatnak a feketék, New Yorkban pedig azt hiszik, nincs kire szavazniuk. Nem, nem vagyunk elégedettek és addig nem leszünk elégedettek, amíg az igazság záporként ránk nem zúdul, az igazságosság pedig hatalmas folyóként el nem áraszt minket.”
A fenti sorok Martin Luther King Jr. 1963. augusztus 28-án elmondott híres Van egy álmom… beszédének egy részlete. A beszéd a polgárjogi mozgalom egyik legmeghatározóbb eseményén, a Washingtoni menetelésen hangzott el, amelyen több mint 250 ezer ember, feketék és fehérek, gazdagok és szegények együtt követelték a faji diszkrimináció felszámolását. A menetet követő egy évben a polgárjogi mozgalom, Lyndon B. Johnson elnök hathatós támogatásának is köszönhetően, látványos sikereket ért el. 1964. január 23-án az ország tagállamai ratifikálták az alkotmány 24. kiegészítését, amely megtiltotta, hogy a szavazati jogot adó fizetéséhez kössék. Ez a rendelkezés korábban legfőképp a déli államok szegény afroamerikai lakosságát érintette hátrányosan. 1964. július 2-án pedig életbe lépett az új polgárjogi törvény, mely megtiltotta a munkahelyi és iskolai faji diszkriminációt, valamint törvényen kívül helyezte a faji szegregációt a nyilvános helyeken.
A polgárjogi küzdelemnek köszönhetően az afroamerikaik ma már ugyanúgy kivehetnek egy szobát valamelyik országúti motelben, és ugyanúgy szavazhatnak az elnökválasztáson, mint fehér honfitársaik. Az afroamerikaiak elleni rendőri erőszak azonban ötvenhat évvel Martin Luther King Jr. beszéde óta sajnos még ma sem kifogástalan. Az eltelt valamivel több, mint fél évszázad alatt rendre kerültek a nyilvánosságra felvételek rendőri túlkapásokról, melyeken fehér rendőrök letartóztatás közben afroamerikaiakat öltek meg. Ezen esetek nyomán általában több napig tartó tüntetéshullámok söpörtek végig az országon, gyakran zavargások és fosztogatások kíséretében. Nem is olyan régen, 2014-ben, Eric Garnert az intézkedő rendőrök egyike földre vitte, amiért az engedély nélkül árult cigarettát az utcán. Az asztmás Gartner többször jelezte, hogy nem kap levegőt, de a rendőr nem engedte el. A férfi végül szívrohamot kapott és meghalt. Gartner összesen tizenegyszer mondta el: I can't breathe! (Nem kapok levegőt!). Ez a mondat a Black Lives Matter-mozgalom jelmondatává vált. Az „I can't breathe!” május 25-én, Minneapolisban is elhangzott, amikor Derek Chauvin rendőr addig térdelt George Floyd nyakán, míg az meg nem fulladt. Floyd esete azért emelkedik ki a korábbi túlkapások sorában, mert nyomában olyan tüntetéssorozat söpört végig az országon és tart még most is, amely példa nélküli az Egyesült Államok történetében. Sőt, a tüntetéshullám átlépte az Egyesült Államok határait. Kanadában, Európa számos nagyvárosában, Ausztráliában, Japánban is tüntetnek a rasszizmus ellen. Vasárnap még Budapesten is tartottak egy több ezer fős tüntetést.
Bár a George Floyd halála miatti közfelháborodás érthető, hiszen, ha igazak a hírek, a negyvenhat éves férfinek csupán annyi volt a bűne, hogy egy hamis 20 dollárossal fizetett egy üzletben, felmerül a kérdés, miért pont most, a koronavírus-járvány közepette került sor ekkora méretű tüntetéshullámra, holott korábban is voltak már hasonlóan súlyos rendőri túlkapások. Az egyik lehetséges válasz lehet éppen a koronavírus. Jelenleg az Egyesült Államokat sújtja a legjobban a járvány. A fertőzöttek száma vészesen közeledik a 2 millióhoz, a halottak száma 100 ezer fölött jár, a betegség pedig leginkább a legszegényebb déli afroamerikai közösségre jelent nagy csapást. Ez pedig a visszás és rendkívül drága amerikai egészségügyi rendszer bűne, amelyben annak, akinek nincs pénze, vajmi kis esélye van a megfelelő ellátásra. Március elején, tehát még a járvány eszkalálódása előtt, 28 millió amerikai élt mindenféle egészségügyi biztosítás nélkül, vagyis nem volt jogosult egészségügyi ellátásra. További 44 millió ember pedig alulbiztosítottnak számított, ami annyit jelentett, hogy fizetésének egy jelentős részével ki kellett pótolnia biztosítását, ha megfelelő egészségügyi ellátásban akart részesülni. Beszédes, hogy Minnesota államban, ahol a tiltakozáshullám elindult, a lakosság 7 százalékát kitevő afroamerikaiak közül került ki a koronavírus-fertőzöttek 12 százaléka. De a járvány nyomán Amerikában a nagy gazdasági világválság óta nem látott elbocsájtási hullám is felütötte a fejét. Csak áprilisban 20 millió amerikai vesztette el állását a magánszektorban. És ebben a kilátástalan helyzetben jött még George Floyd meggyilkolásának híre is.
Sokan a jelenlegi amerikai válságot, különösen a szélsőjobboldalon, faji zavargásként igyekeznek bemutatni, sőt egyesek már a fehér és fekete lakosság közötti polgárháborút vizionálnak. Pedig a visszás amerikai egészségügyi rendszer, az egyre fokozódó munkanélküliség vagy éppen rendőri erőszak nem faji kérdés. Persze ezek a problémák leginkább a legszegényebb déli és a külvárosi afroamerikai közösségeket érintik, de ugyanúgy szembesülnek vele a latin-amerikaik széles rétegei és az alsó- és középosztálybeli többséghez tartozók is. Ezért sem érthetik azok, akik a jelenlegi eseményeket faji zavargásként értelmezik, hogy a tüntetők között miért láthatnak nagyon sok többségihez tartozó tüntetőt is. Azok az amerikai fehérek, akik valamelyik olcsó külvárosi lakásban kénytelenek meghúzni magukat, mert elvesztették munkájukat a válság következtében, ugyanúgy rendőri túlkapás áldozatai lehetnek, ugyanúgy nem részesülhetnek egészségügyi ellátásban, mint kisebbségi honfitársaik. A tüntetők elkeseredését tovább növeli, hogy a kivezényelt rendőrök nem tesznek különbséget az éjjeli zavargások, fosztogatások résztvevői és a nappal tüntető békés tiltakozók között. Az állig felfegyverkezett rendőrök páncélozott járművekkel, könnygázzal, gumibotokkal oszlatják szét az utcán tartózkodókat. Az oszlatások közben még a munkájukat végző újságírókat sem kímélik. Szinte demonstrálják a világ felé, hogy bármit megtehetnek az országban következmények nélkül. Ehhez tegyük gyorsan hozzá, hogy a rendőrök közül azért sokan levették rohamsisakjaikat és csatlakoztak a tüntetőkhöz, vagy éppen a demonstrálók előtt féltérdre ereszkedve jelezték: a rendfenntartók között sem mindenki ért egyet az amerikai rendőri szerveknél uralkodó állapotokkal.
A jelenlegi válságban az sem elhanyagolandó tényező, hogy Donald Trump személyében egy olyan ember ül a Fehér Ház ovális irodájában, aki megosztó és szélsőséges kijelentéseivel, fenyegetéseivel és intézkedéseivel nem csillapítja, hanem éppen felkorbácsolja az indulatokat. Erre számos idézetet találhatnánk, de elég, ha csak arra az elmúlt heti jelenetre gondolunk, amikor Donald Trump a Szent Bibliával pózolt a sajtónak a Szent János-templom előtt, miközben a rendőrök könnygázzal távolították el a környékről a rasszizmus és a rendőri erőszak ellen tüntető tömeget. A mostani helyzetet legjobban Arc Acevedo, Houston rendőrfőnöke foglalta össze, aki a CNN-nek az elnök kijelentéseit kommentálta:
„Kérlek, ha semmi hasznosat nem tudsz mondani, fogd be a szádat! Azért, mert huszonéves nőket és férfiakat sodorsz veszélybe! Ez nem a dominanciáról szól, hanem arról, hogy meggyőzz elméket és lelkeket. És mondjuk ki nyíltan: nem akarjuk, hogy az emberek összetévesszék a törődést a gyengeséggel. Ez a társadalomról és az országban lévő társadalmi szakadékról szól. Az oktatástól kezdve az egészségügyön keresztül, az életig… mindenről ami nekünk, egyéneknek igazán fontos.”
