Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

Füstölgő romok felett

Trianon emlékezete

Mák Ferenc

2020. június 8., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Egy lapjaira széthulló, szélein töredezett, megsárgult-megfakult, helyenként már alig olvasható, jellegzetesen háborús kiadvány Lakatos Sándor IV. Károly és a délszlávok című, 1920-ban Budapesten megjelent füzete, melyben a szerző az akkor aktuális politikai helyzetet, és annak közvetlen előzményeit igyekezett áttekinteni. A címben megnevezett IV. Károly osztrák főherceg, a Habsburg–Lotaringiai-ház utolsó uralkodója, 1916. november 21-e és 1918. november 13-a között I. Károly néven az Osztrák Császárság utolsó császára és IV. Károly néven az utolsó magyar király. Budapesti koronázására 1916. december 30-án került sor, nevéhez és uralkodásához kötődnek tehát az 1917–1918 közötti történések, a Nagy Háború és az összeomlás emlékezetes eseményei. Lakatos Sándor a politikához igen közel álló személy lehetett, erre enged következtetni a puszta tény, hogy munkájában a sajtó-hivatkozások mellett gyakran idézi az akkor időszerű kormányrendeletek, diplomáciai iratok fontos részleteit is. Megfontoltságára jellemző, hogy sehol sem mondta ki a megkerülhetetlen kérdések legfontosabbikát: felismerte-e a magyar politika a háborús vereség igazi veszélyeit, vezető férfiaink fel voltak-e készülve a háború befejezését követő béketárgyalások súlyos próbatételeire? Vagyis: megtett-e mindent Magyarország kormánya a tragikus országvesztés megakadályozása érdekében? A szerző tehát az egyre növekvő „önigazolás lármájában” nem áll be a bűnbakot keresők táborába, mindösszesen a realitásokat igyekezett számba venni.

Kitetszik ez könyve első felvetésekor is: vajon látta-e a magyar politika a megelőző évtizedek során egyre agresszívebbé váló délszláv törekvések lényegét és fölismerte-e azok jelentőségét, a benne rejlő veszélyeket? Lakatos Sándor kiemelte: az 1910-iki népszámlálás adatai szerint Magyarországon 461.316, Horvát-Szlavónországban 644.955, Dalmáciában 105.304, Bosznia-Hercegovinában 825.000, Szerbiában 3.179.954, Montenegróban 400.000, összesen 5.616.765 volt a szerb; Magyarországon 194.808, Horvát–Szlavónországban 1.628.354, Bosznia-Herczegovinában 442.000, Dalmáciában 480.000, Isztriában 168.180, és más osztrák tartományokban 5000, tehát összesen 2.923.342 a horvát; továbbá a magyar birodalomban 93.170, az osztrákban 1.252.940, Olaszországban 30.000, tehát összesen 1.346.110 volt a szlovén, és ez a népsokaság már jóformán minden tagjával érdekelt volt a magyar–horvát–bosnyák, illetőleg a délszláv kérdés megoldásában. A tízmillió főt számláló szláv népek „Magyarország és az Osztrák–Magyar Monarchia szétdarabolására készültek. Nem titokban, hanem ország-világ szemeláttára.” Tisztában volt-e ezzel az ország vezetése? Aligha, hiszen a magyar parlament tanácsterme 1917-ben és 1918-ban a választójogi követelőzések nyomán támadt vitáktól volt hangos!

A délszláv népek közös államának ideája először az illyr-mozgalom 1830-as évekbeli kibontakozásának idején Horvátországban fogalmazódott meg, ám ezzel egy időben megjelent a délszláv állam nagy-horvát és a nagy-szerb dominanciája közötti küzdelem is. Anton Korošec 1917-ben a Reichsratban már a monarchia valamennyi délszláv lakosságának felszabadítását és egyesülését sürgette, hangsúlyozva: céljuk „minden idegen uralomtól független, demokratikus, új államalakítás” létrehozása, amely azonban a Habsburg-jogar alatt marad. Másként gondolták ezt Szerbiában, ahol a XX. század első évtizedében „a legfelső hivatali orgánumoktól kezdve az utolsó falusi bakterig” mélységes-mély gyűlölettel beszéltek a Monarchiáról. „Nem akadt olyan szerb vityilló, amelyben nem a legerősebb meggyőződéssel és reménnyel beszélnek a szerb tengerről, Bosznia, Horvátország és Szerbia egyesítéséről és a nagy jugoszláv álmok beteljesedéséről.” Hogy ez így történhetett, az a Monarchia eltévesztett Balkán-politikájának tudható be.

Horvátországban évtizedeken át a boszniai szerbek közreműködésével Belgrádból szították a gyűlöletet. A szerbek attól tartottak, hogy Bosznia-Hercegovinának a Habsburg-ház uralma alatt történő Horvátországhoz való csatolásával megvalósul az önálló nagy-horvát királyság, és akkor a nagy-szerb reménykedésnek minden kilátása „évszázadokra, vagy örökre eltűnik”. Az 1914. június 28-iki szarajevói merénylet során tehát nem a magyar királyi, sem az osztrák császári trónnak, hanem a nagy-horvát királyság koronájának várományosát gyilkolták meg a szerb merénylők. Felettébb beszédes történet: IV. Károly Tisza István akkor már lemondatott magyar miniszterelnököt 1918 szeptemberében ismeretlen megfontolásból Bosznia-Hercegovinába küldte. Egyik tanácsadójának aggályos fölvetésére – miszerint, jó dolog-e éppen Tisza Istvánt Szarajevóba küldeni? – a császár azt válaszolta: „Egy ezredesemmel talán még rendelkezhetem!” Tisza István látogatásáról és az ezzel kapcsolatos eseményekről a korabeli bosnyák sajtó így vélekedett: a volt magyar miniszterelnök vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy ők Bécsből micsoda ígéretes üzeneteket kaptak. „Eszerint pedig a szerb-horvát nép úgy elégítheti ki vágyait, úgy alakíthat önálló államot, ahogy legjobbnak látja, csak Habsburg-jogar alatt maradjon. Menjen Tisza, ha neki Bécs messze van, Zágrábba vagy Leibachba, ott mindent megtud pontosan. Talán azt is [megtudja], hogy őt Károly császár nem a korona tájékozottságának kiegészítésére, hanem a magyar kormány és közvélemény csalódottságának megállapítására küldötte Szarajevóba.” Eszerint a történelmi Magyarország földarabolásának tervéről és szándékáról Bécsben többet tudtak, mint Budapesten?!

1918-ban Hadik János gróf – egykori miniszter – figyelmeztette a magyar kormányt: azonnal egyezzen bele Bosznia-Hercegovina, Dalmácia és Horvátország egyesítésébe, mert ez különben a magyar kormány akarata ellenére fog bekövetkezni. Bekövetkezett. Úgy, hogy Horvát–Szlavónországnak többé sem a Monarchiától, sem Magyarországtól nem kell tartania. „Most tehát a függetlenség örömeit élvezné, ha ebben előtte nem állana a szerb nacionalizmus, és a szerb imperializmus” – mutatott rá Lakatos Sándor, az előrelátó politikai elemző. A kérdés mindamellett továbbra is marad: tisztában volt-e a magyar politikai vezetés a szláv fenyegetéssel?


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége