Azt hiszem, minden szülő megtapasztalta már a hosszú utazások „örömét”. Feszült indulás, várakozással megtöltött pillanatok, és a hátsó ülésről tízpercenként felhangzó kérdés: messze vagyunk még?
Tavaly először utaztunk a tengerpartra. Minden igyekezetünk ellenére sem sikerült olyan tartalommal megtölteni az egymás után lerótt kilométereket, ami elvonta volna a gyerekeink figyelmét a végső célról. Mikor érünk már oda? – tették fel újra és újra a kérdést, mi pedig az ötvenedik alkalom után is igyekeztünk higgadtan válaszolni. Nehezünkre esett, hisz egy idő elteltével már a felnőtt ember is egyre türelmetlenebb. Mi is vártuk már azt a percet, amikor megpillanthatjuk az azúrkék végtelent… Addig azonban még több százszor felcsendült az egyre nagyobb feszültséget okozó kérdés: mennyi van még az út végéig?
Az elmúlt időszakban ugyanezt a korántsem kellemes hangulatot élhettük és éljük meg. A különbség csak annyi, hogy már több mint két hónapja „úton vagyunk”. Büszke voltam a gyerekeimre, amikor azon a hírhedt március 15-én igyekeztem a legérthetőbb módon elmagyarázni nekik, mi is történik éppen körülöttünk. Éretten viselkedtek mindketten, és úgy tűnt, megértik és elfogadják a helyzetet.
Másnaptól azonban már elkezdtek záporozni a kérdések, amelyekre sokszor nem tudtam megnyugtató választ adni. A fiam már az első reggel arról faggatott, hogy „jó, rendben, most nincs iskola, de mikor találkozhat a barátaival?” Az „ameddig a járvány tart” nem egészen nyugtatta meg, de leszögezte, hogy nem baj, megy ő táncra és focira, vannak neki ott is barátai. A ribillió ott kezdődött, amikor a rendkívüli állapot meghirdetését követő első szerdán mégsem mentünk el sem labdát rúgni, sem néptáncolni. Attól kezdve napi 3-4 alkalommal szögezte nekem a kérdést: vége van már a vírusnak?
A lányom, idősebb lévén, türelmesebb volt… Az első hetekben. Lefoglalt bennünket az, hogy alkalmazkodjunk az új helyzethez, megszervezzük az otthoni tanulást, a munkát, próbáljunk rendet rakni az életünkben. Egyébként is digitális bennszülött a tinédzser csemetém, így számára nem okoztak gondot a virtuális találkozások. Egy-egy alkalommal esti sétára is elkéredzkedett, amire a szomszédban lakó barátnő anyukájával egyeztetve el is engedtem. A hisztéria akkor kapta el, amikor a kijárási tilalom bevezetésével már a heti egy-két, szabadban eltöltött, barátnős estére sem volt lehetőség. A távoktatás is hozzájárult a gondok halmozódásához, hisz az állandóan pittyegő készülék is egyre többször került „süket” üzemmódba. Tőle is mind sűrűbben hallottam, hogy „mikor lesz már vége?”
És ahogyan egy hosszú úton lenni szokott: mi, szülők is egyre türelmetlenebbek lettünk. Mintha egy soha véget nem érő, cél nélküli utazáson lettünk volna. Vége már? Mikor jöhet el a Dominik? És a Matyó? Mehetek már sétálni? Meddig tart még? Én már soha többet nem találkozhatok senkivel?
Nehéz olyan kérdésekre válaszolni, amelyekkel az ember önmaga is küszködik. Mentőövként érkezett a szomszédból a hívás: tudják, hogy kijárási tilalom van, de már nem bírják tovább, legalább május elsején szeretnének valakivel együtt lenni, kinn a szabadban. Kerten keresztül is át lehet menni, a gyerekek is beleőrülnek már az elzártságba… Egyetértek. Megyünk. Át a lucernán. Lopakodva, mint a bűnözők. Kinyílt a hátsó kapu, és mintha máris szebben sütött volna a nap.
A kisebbek azonnal rohantak a labdáért, az idősebb lányok elvonultak kibeszélni az elmúlt időszak keserveit, a férfiak hozzákezdtek a sütéshez, a szomszédasszonnyal pedig az új találkozásokra koccintottunk. Bár közel lakunk, eddig valahogy mégsem jutott eszünkbe összejárni. Az emberi kapcsolatok hiánya hozott össze bennünket. Mint utólag kiderült, nem is ok nélkül. Nagyon jól éreztük magunkat aznap. Majd a következő hétvégén is. És az elmúlt szombaton is…
Ahogy lazultak a korlátozások, egyre többen kerestek fel bennünket újra, és egyre többször telefonáltunk mi is: a lányom már egy négyszemélyes szülinapon is volt, a fiamhoz pedig végre eljött a Matyó. A fociedzések is elkezdődtek, ami lényegesen könnyített az örökmozgó csemetém fölös energiáinak kanalizálásán. Többszörös kísérlet után a háromgyerekes, dolgozó anyukával is sikerült egyeztetnünk, és a Dominikhoz is eljutott a fiam. A férjem mesélte, hogy a hónapokra elzárt „tesó” már a kapuban várta Dávidot: az örömujjongásnak pedig se vége, se hossza nem volt.
Úgy tűnt, hogy lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba. És valahogy mégsem. A régi barátságok már nem azok, amik voltak. Az újbóli találkozások alkalmával többször is szembesülünk azzal, hogy valamiért nincs miről beszélnünk. A frissebb ismeretségek is elsilányultak az elmúlt hónapokban. Találkozunk, örülünk egymásnak, és ennyi. Nincsenek már végtelen beszélgetések, nevetgélések. Mintha elveszett volna az emberekből az együvé tartozás érzése.
Aztán szép lassan rájövünk, hogy mi magunk is megváltoztunk. Nem vagyunk ugyanis az a generáció, amely minden következmény nélkül át tudta volna helyezni a virtuális térbe az emberi kapcsolatait. Ebből a szempontból a fiatalok sokkal „fájdalommentesebben” kezelték a ránk kényszerített bezártságot. Ők ugyanis már a rendkívüli helyzet előtt is két világban léteztek. Párhuzamosan tudják hát kezelni a virtuális teret a való világgal. Az ő találkozásaik boldogok. Ők megmaradnak. Számukra vége.
Az új, napi szintű kérdéseket immár mi tesszük fel: nemzedékünk is meg tud maradni? Újra tudjuk éleszteni az elidegenült kapcsolatainkat? Tudunk-e újakat teremteni? Számunkra mikor lesz vége?
