Történész vagyok, tehát egy-egy történelmi évfordulóval és jelentős dátummal foglalkoznom kell.
Különösen akkor, ha olyan történelmi ténnyel kell szembesülni, amely engem személyesen is érint. Egy nemzet jelentős részének, a nemzettesten kívülre jutásáról, elszakíttatásáról, mint a mi, a magyar nemzetünk esetében, a kisebbségi sorsra jutásról és az évszázadnyi megmaradásról kell szólni, és arról, hogy ettől a pillanattól immáron 100 év múlt el. Vajdaságban vagyunk, így azt is tudjuk, hogy ez a kisebbségi vajdasági magyar sors, a mi sorsunk, a mi történelmünk, a mi fájdalmunk. Csak mi tudjuk, hogy itt nálunk, velünk, mi történt „azután”. Ki hogy járt, kik azok, akik elmentek, kik azok, akiket elmenésre kényszerítettek. Mi az, amit elvesztettünk, és mi az, amit egy-egy történelmi pillanatban kaptunk. Ebben a sorsban nem vagyunk egyedül, így van ez minden, a történelmi Magyarországtól elszakított nemzetrész esetében, azokkal a helyi specifikumokkal, viszonyokkal, amelyek az egyes országokban fennállnak, még akkor is, ha már azok az államok, amelyekhez nemzettársainkat és országrészeket csatolták, ma már nem léteznek. Számunkra, akik nem éltük meg az igazi Trianont, mert később születtünk, amit erről történelmi tényként tudunk, az iskolai tananyagként jutott el hozzánk. Az érzelmek, a nemzeti veszteség tudata pedig az elődeink, a nagyszülők sorstörténetével, a családi hagyománnyal szívódott belénk. Ez a mi megélt történelmünk. A helyzet, hogy elődeink akaratukon kívül, sajátos történelmi büntetésként száz évvel ezelőtt az anyaország új határain kívülre kerültek, azóta is fennáll. Mint ahogyan annak a tudata is, hogy ide Vajdaságba születtünk, hogy magyarok vagyunk, hogy vajdasági magyarok vagyunk. Sorsunk szembe jön velünk akkor is, ha már az anyaország állampolgáraiként otthonosan közlekedünk Budapest, Győr, Szeged, Pécs vagy más európai, vagy világváros utcáin. Vigasztalni pedig csak az vigasztalhat bennünket, hogy ma is itt vagyunk, hogy a száz évnek voltak olyan időszakai, amikor ténykedésünkkel, tudásunkkal, mi vajdasági magyarok, a történelmi pillanatot kihasználva, hozzájárulhattunk az egyetemes magyarság, nemzetünk előrehaladásához, ezzel is bizonyítva, hogy egyek vagyunk.
