„És nem lehet feledni¼” (Juhász Gyula)
Vannak dolgok, vannak az életnek olyan fájdalmas csodái, amelyekről keserűség és fájdalom nélkül nem tudunk, vagy nagyon nehéz beszélni, de amelyeket nem lehet feledni. Száz év alatt azt is megtanította velünk a Gondviselés, hogy magyarságunkról csak akkor érdemes és szabad szólnunk, amikor hinni tudjuk, hogy hajszálgyökereink oly mélységesen a nemzet talajában bújnak meg, hogy nem hagyjuk el könnyelmű tékozló fiúként szülőföldünket csalékony álmok és hiú ábrándok reményében. Ha viszont a valóságban mégis mást tapasztalunk, akkor csak egy dolgot szabad tennünk: tetté és cselekvéssé nemesíteni a szülőföldön való boldogulás utolsó esélyét és lehetőségét is. Erre kötelez bennünket: múltunk és őseink emlékezete, szabadságharcaink dicsősége és gyásza, kiharcolt jogaink magasztossága, kultúránk öröksége, élő hagyománya és éltető közössége; mindaz, ami bennünk van, ami velünk értődik, ami felemel és büszkévé tesz bennünket, ami nemzeti összetartozásunk ereje. Száz év után – amikor még mindig magunkban hordozzuk azt a nyelvet, amelyet a Nyelv és varázs ünnepel, azt a hitet, mely a Magyar fohászban így könyörög: „tanítsd már / örömre / e népet is / URAM”, és azt a hazát, amelyről a Szózat zeng, – csak egy dolog bizonyos: általuk lehetünk csak azok, akik száz év távlatából is hisszük és valljuk magunkat: mai magyaroknak.
