Mindkettő és még annyi más! A megemlékezésekre invitáló meghívókon, az azokról szóló tudósításokban, a nemzethez tartozás kiemelését belső kényszerként, vagy a hivalkodóknál, nemzetieskedőknél felváltva kerül használatra mindkét meghatározás. Igazak is.
Dehát nem tudományos, történelmi, diplomáciatörténeti fogalomról van szó, hanem az érzésről, ami eluralkodik bennünk, amikor a napnak, illetve az időszaknak minden milyenségére és a következményekre gondolunk, azokról beszélünk. Nemzeti önkörben, magánjelleggel, családban, baráti körben és nyilvánosan, de nemzeti önkörből ki is lépve. Számomra az érzés a lényeg. Az érzés, ami áthat.
Az öröm érzése! A Nemzethez tartozás öröme, a nagyszerű egyéni és közös teljesítmények csodálata és öröme, a kiapadhatatlan alkotókedvből táplálkozó és különleges kultúra megújuló képessége. A minket is jellemző egyidejű komolyság és vele együtt a hanyagság, a kapaszkodás és az önfeladás, a szorgalom és a restség, az összefogás és a kíméletlen egymásnak feszülés.
Ez tartott meg minket. Életbevágóan fontos volt, hogy valami megtartson minket, mert nem megbüntettek minket, mint veszteseket, hanem halálra ítéltek, kivéreztetéses halálra. És mégis itt vagyunk! Erősek, bizakodóak, előre tekintők, a jövőben bízók, áldozatot vállalók.
És a Nemzeten belül, mi Vajdasági magyarok sok mindenben példát mutatók, gyakran mindenkivel versengők, hozzájárulók.
Az öröm érzését kell megtartanunk, annak megalapozottságát újra és újra megteremtenünk, az utánunk jövőknek továbbadnunk.
Ezt kell mindig szolgálja az emléknap vagy gyásznap, akárhogy is nevezik a meghívókban és a tudósításokban.
Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke
