Szarapka Tibor (Szabadka, 1963. – Szabadka, 2020.) szobrászművésznek, a vajdasági képzőművészet jeles alkotójának halála megrendítette a művésztársadalmat, de mindenki mást is, aki ismerte őt és műveit. Szerettük Tibort, mert hallgatag természete ellenére élcelődő és társaságkedvelő volt – egy közülünk –, segítőkész és őszinte ember, de mindenekelőtt nagyon tehetséges szobrász. Nem harcolt érvényesüléséért, a művészetre létkérdésként tekintett. Emberléptékű műveinek nagy része belülről fakadt, és őszinteségük megérintett minket. Szerettük és szeretni fogjuk „szarapkás” szobrait, melyeket kiállításain láthattunk, vagy kicsiny műtermében – amit csak nagyon nagy jóakarattal nevezhettünk annak, mivel a szülői ház egyik melléképületében kellett neki dolgoznia, és nem egy nagy, mondjuk városi műteremben. A szabadkai Gyermekszínházban, ahova 2002-től kötődött a munkahelye által, a pincében volt a műhelye, amit a jelmeztervezővel osztott. Onnan kerültek ki a különböző bábok, maszkok, különös szerkezetek és más, a színdarab kellékei a gyerekközönség számára. 2003-ban a legjobb díszletért járó díjban részesült a felejthetetlen Rozsdaország aranya című díszletéért. Számunkra vidékünk egyik legtehetségesebb művésze marad, akit személyesen is ismerhettünk, aki itt élt közöttünk. Egy különös látásmóddal és kézügyességgel rendelkező autentikus szobrász volt. Sajnos betegségéről is tudtunk, hiszen egy iskolaudvari baleset után ezzel kellett élnie. A göcsörtös Krisztus feszületeiben őt is látjuk, mint ahogy mindenben, ami kezei közül kikerült, még azokban az alkotásaiban is, amelyeken a betegség okozta gyengülés jeleit észleltük, vagy amikor a megrendelő azt kérte tőle, hogy a szobor „ne legyen szarapkás”, nem sejtve, hogy ezzel nem csak a művész ellen vét.
Szarapka Tibor az újvidéki Művészeti Akadémián végzett 1992-ben, Milutin Vidić szobrász osztályában. Pályafutásának kezdete egybeesett szülőföldjének és a környező országoknak XX. század végi globális politikai, gazdasági és társadalmi krízisével és változásaival, valamint azzal a migrációval melynek során sok tehetséges fiatal hagyta el térségünket. Míg a rossz idők vihara másokat messzi partokra sodort vagy elhallgattatott, ő a művészetből alkotott árbócba kapaszkodva maradt meg. A megrendelések sora a szakmai sikerek után következett. Első önálló tárlataival ugyanis – 1995-ben Szabadkán, 1999-ben Veszprémben, Szabadkán és Szentesen – kivívta az avatott közönség elismerését is: 2000-ben Szabadkán Dr. Bodrogvári Ferenc, Újvidéken pedig Forum díjjal, majd 2003-ban Topolyán Nagyapáti Kukac Péter képzőművészeti díjjal tüntették ki. Díjazott munkásságát a faragott fa elemekből összeszerelt szobrok, valamint a fa és kovácsolt és öntött vas összekapcsolásából született alkotások jellemzik. Ezt a korszakát megelőzően őrölt papírból készített szobrokat, aminek anyaghasználata egy új arte povera határát súrolja. Absztrakt kompozícióit 2000-ben követte a szék, majd a kerékpár motívumát feldolgozó ciklusa. „A fa alap a tömeg, egy kis vas rajta a költészet” – vélekedett egy alkalommal. Az emberközeli tárgyakra való asszociáció, az ember megjelenítése nélkül is emberi tulajdonságokat és sorsokat kifejező műveiben, az emberi alak megjelenítésénél kifejezőbben értjük és látjuk a valóságot. Légies szobrainak csoportját vékony fa, húr vagy fémhuzal segítségével alkotta. „Szeretem a rajzokat, szeretem a vonalat. Valójában ezeket az alkotásokat úgy nevezem, hogy 3D-rajzok. Ezek drótból alkotott szobrok” – vallotta.
Szarapka művészete újszerű, egyéni, és korának hangulatához hű vizuális poézis. Szimbolikus értékű, hogy a gyér vajdasági szobrászat egyik úttörőjének Almási Gábornak, aki önéletrajzának a Szobortalan égaljáról jöttem címet adta, éppen ő készítette emléktábláját 2003-ban Tóthfalun. Következő megrendelése szintén arcképet és feliratot tartalmazó emléktábla elkészítése volt, amikor a szabadkai Ivo Lola Ribar Általános Iskolát Gróf Széchenyi István iskolára keresztelték át. Az első két nagyobb méretű, és a művészi szabadságnak nagyobb teret biztosító megrendelésre 2006-ban került sor, ezek a palicsi 1956-os emlékmű lélek-madarai, és a Szép Ferencnek szentelt imádkozó kezeket ábrázoló alkotás, amely a szabadkai Szent Teréz-templom előtt lett elhelyezve. Köztéri szobrai sorában a szabadkai Iványi István-mellszobra (2007) és a Kossuth-mellszobor (2008), az óbecsei Petőfi-szobor (2012), a csúrogi emlékmű (2013-ban), és a szabadkai Svetozar Marković Gimnázium épülete mellett Kosztolányi Dezső 2014-ben felavatott egész alakos szobra következik. Utolsó nagy emlékezetes tárlata a szabadkai Képzőművészeti Találkozóban került megrendezésre 2010-ben.
Szarapka Tibor, a szabadkaiak többségéhez hasonlóan, kerékpáron közlekedett nagy előszeretettel. A Szabadkától 37 kilométerre levő Bácskossuthfalva 9+1 elnevezésű művésztelepére is, nem egyszer, biciklin érkezett. A művésztelep meg is rendelt tőle egy biciklis köztéri emlékművet, aminek a makettje elkészült ugyan, de a szobor kivitelezése még várat magára, reméljük nem sokáig. Tolnai Ottó 2007-ben közzétett szövegéből idézve, Szarapka bringái „… egyértelműen mutatják tovább már nem roncsolhatóak, elég erősek ahhoz, hogy immár túl a kataklizmán […] valami szép lelki kerékpártúra lehetőségét is jelezzék számunkra”.
