Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

Trianon emlékezete III.

Domanovszky Sándor a méltánytalan területi követelésekről

Mák Ferenc

2020. június 1., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

„Ellenségeink igényei igazságtalanok és méltánytalanok” – írta Domanovszky Sándor 1920-ban közzétett, a párizsi béketárgyaláson részt vevő magyar küldöttség hivatalos álláspontját tartalmazó A magyar kérdés történeti szempontból tekintve című tanulmánya befejező soraiban. Jogtalannak tartja mindazokat a területi követeléseket, melyeket a korábban évszázadokon át Magyarországon élő kisebbségek – az oláhok, a tótok, a ruthének, s a szerbek – államalkotó törekvéseik keretében a történelmi országból maguknak követeltek. Okfejtésének lényege szerint mindazon ellentétek, melyek a magyarok és a magyarországi többi nemzetiségek közt a XVIII. század óta létrejöttek, egyedül és kizárólag annak a szerencsétlen nemzetiségi politikának a következményei, amelyet Bécsben alkottak meg a magyar függetlenségi törekvések letörésére. „Szertelen és telhetetlen hatalmi vágynak”-nak nevezte a követeléseket, és egyenként cáfolta azoknak az igényeknek a jogosságát, melyeket a szomszédos népek Párizsban a nagyhatalmak asztalára letettek. Rámutatott: követeléseik teljesítése esetén történelmi bűnt követnének el Magyarországgal szemben, aminek Európára nézve is komoly következményei lesznek.

A történész – a béketárgyalások magyar küldöttségének tagjaként – tanulmányában a megjelenésüktől-betelepedésüktől kezdve az elszakadási igényeik megjelenéséig sorra vette a nemzetiségek Magyarország történetében játszott szerepét, egyedül a horvátok története fölött siklott át nagyvonalúan, azt állítva: „a horvátokkal, országuknak a magyar szent koronához történt kapcsolása óta az illyr mozgalmakig sohasem fejlődött lényeges nemzeti ellentétünk. Főuraik és nemességük beilleszkedett a magyarba, és ha politikai céljaik időnként, különösen az Anjouk kihalta után elváltak, ez nem volt nemzeti, hanem párttusa, amelyben a délvidéki urak a szorosabban vett Magyarországon is erős táborra támaszkodhattak, és viszont.” A mohácsi vész után Bécstől jogot nyertek a külön országgyűlés megtartására, a horvát rendek tehát külön tanácskoztak, a törökkel szembeni védelmi harcokban pedig területeiket katonailag a gráci haditanács döntési ügykörébe utalták, s mindezek révén „provinciális önkormányzatuk” is élesebben domborodott ki, elszakadási szándékuk azonban egy pillanatra sem merült föl. A Zrínyiek és a Frangepánok a „magyar alkotmányosságért harcoltak”, Zrínyi Miklós költői életműve pedig része a magyar irodalomnak. Mi több, az 1526 utáni önvédelmi harcok a korábbi évszázadoknál is szorosabb kapcsolatot teremtettek magyarok és horvátok között. Államjogi tekintetben a horvátok az osztrák törekvésekkel szemben később is kénytelenek voltak a magyar követelések mellé állni, keresni a magyarokkal megegyezést, a horvátok önálló illyr álmait először a Napóleon alapította illyr királyság keltette életre. Hovatovább a korábbi évszázadok során a két nemzet egymás iránt érzett rokonszenvéről sokat elárul a horvát népköltészet is.

Az 1830-as, 1840-es években azután a magyar nemzeti reformmozgalom megjelenésével egy időben az illyrismus gondolatkörben megfogalmazódott a horvát nemzeti önállóság igénye is. Domanovszky Sándor ugyan úgy vélte, az csak „visszhangja volt” a kor magyar mozgalmának, mi több „Gáj Lajosuk is tulajdonképpen Széchenyi István gróf elveit ültette át horvát talajba” – ami viszont már erősen kérdéses. A magyar nemzeti ellenzék követeléseivel szemben Metternich kormánya „mind sűrűbb kötelékekkel” láncolta magához a nemzetiségeket, közülük is elsőként azt, amelynek államjogilag a legnagyobb súlya és jelentősége volt: a horvátot. Az 1848-as forradalom győzelme után, a független magyar kormány magalakulásával egy időben az udvar Jellachich bárót Horvátország bánjává nevezte ki, s a többi nemzetiségekkel együtt, őt is azonmód fegyverbe szólította a magyar forradalom ellen. Domanovszky Sándor szerint „Jellachich berontott az országba, amelyet belekényszerítettek a szabadságharcba”. A bán dicstelen magyarországi háborújáról egészen másmilyen képet festenek Lázár Gyula Muraköz viharos múltjából (1884) és Margitai József Muraköz és a horvátok (1929) című írásaikban. A magyarság függetlenségének fölszámolására a horvátokat Jellachich, a szerbeket Rukowina, az oláhokat Puchner császári tábornokok vezették. „Ez az áldatlan politikai uszítás mérgezte meg a magyarság és a nemzetiségek békés együttélését”, ami a szabadságharc leverése után tovább fokozódott.

A magyar történetírás ma is szereti az 1848–1849-es eseményeket „az egyetlen magyar-horvát” háborúnak nevezni, ami a fegyveres szembenállás tekintetében lehet, hogy igaz, egyébiránt pedig mélységesen hamis értelmezése a történelemnek. Ezzel szemben a valóság az, hogy az 1868-as magyar–horvát kiegyezés megkötésének másnapján Zágrábban már akadtak ellenzői az uniónak. Az elkövetkező fél évszázad során a horvát politikában és közgondolkodásban egyre meghatározóbb lett a közös horvát–ؘszerb érdekek és célok hangsúlyozása, a közös délszláv állam megteremtésének szándéka, ami azután egyre mélyebb szakadékot teremtett a magyar–horvát kapcsolatok terén. A kiéleződő ellentétek elsősorban a századfordulón már közel százezer főt számláló szlavóniai szórványmagyarság mindennapjait keserítették meg. A Szlavóniai Magyar Újság 1911. január 8-án megjelent A drávántúli magyarság feladatai című vezércikke szerint „[a] drávántúli magyarságnak ebben a nagy délszláv tengerben, állandó küzdelmet kell folytatnia nyelvéért, mert ha csak egy pillanatra is tétovázik, s erőt vesz rajta a csüggedés, akkor elnyeli a szláv tenger, mely körülötte hullámzik”. A második oldalon azután a Támadás a zsdálai magyar iskola ellen című tudósítás idézett a Hrvatsko Pravo című lap egyik írásából: „Ismételten kérem a bánt, hogy távolítsa el innen, a békesség kedvéért ezt a felesleges magyar iskolát.” A horvát lap mélyen demoralizáló hatásúnak minősítette a horvát környezetben működő magyar tanintézetet.

A kiegyezést követő fél évszázadra a szakadatlan horvát aknamunka volt a jellemző, s Zágráb – Belgrádhoz, Prágához és Bukaresthez hasonló módon – hozzájárult a történelmi Magyarország bukásához, területének megcsonkításához. Ha tehát szerbek, a tótok és az oláhok „igényei igazságtalanok és méltánytalanok”, akkor igazságtalan és méltánytalan volt a horvátok unióromboló elszántsága is. A nyolcszáz éves magyar–horvát együttélésnek voltak szép korszakai, évszázadokra tekint gazdag fölvirágzásai, de az 1868 utáni horvát önhittség mindent lerombolt.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége