2024. április 25., csütörtök

Aki tanulni vágyik, menjen utazni

Lénárth Imre Julián-tanító bolyongásai (2.)

A magyar olvasókör lelkes tagjaival folytatott beszélgetést követően, elbúcsúzva szívélyes nyékincai vendéglátóitól, Lénárth Imre és társai a délutáni órákban lovas fogaton Hrtkovcére (Herkócára) Fehér Sándor tanítóhoz mentek. Útközben régi emlékek rémlettek föl a lelkében: „Sanyit még a [csáktornyai – M. F.] képzőből ismertem homályosan, s emlékeztem reá, ahogy egy IV. éves egy I. évesre tud. Ezelőtt 8-9 évvel kicsi fiú volt, de mind amellett én nagyon becsültem, mert igen szívesen jött mindig fújtatni az orgonát, ha gyakorló órám volt.”[1] A nap már jól aláhanyatlott az égen, mire megérkeztek Herkócára, s a kocsin beburkolózva is érezték a novembernek fagyos erejét. A faluban horvátok, magyarok és németek laktak, a német fiúk is – anyanyelvi oktatási lehetőség hiányában – a Julián-iskolába jártak, ahol németül is tanultak. Nem volt ez egyedülálló eset, a szlavónországi magyarok és a németek egymásrautaltságára a Szlavóniai Magyar Újság 1909. július 11-ei, A magyarok és németek Horvátországban című írásában is felhívta a figyelmet. „A Szlavóniában élő magyarságnak és németségnek érdekei közösek. Közös sors kell, hogy összehozza német nyelvű honfitársainkat a magyarokkal. […] A magyarok és németek keressék tehát az összekötő kapcsokat minden olyan esetben, midőn közös érdekeik megvédéséről lesz szó” – olvasható a körültekintően és megfontoltan érvelő írásban.[2] Így történhetett, hogy a magyar Julián-iskolák olykor a német gyermekek oktatását is lehetővé tették.

Lénárth Imre szemében Fehér Sándor herkócai tanító a helytállás példaképe volt. „Sas orra, örökké tűzzel égő szeme folyton munkálkodó, teremtő, alkotó, határozott lélekre vall. A szövetkezet összes ügyeit ő vezeti, amiért is az országos központ ügyvezető-igazgatóvá nevezte ki. Ambiciózus, agilis vezetésével egészen felvirágoztatta az aránylag még igen fiatal, kezdő szövetkezetet. Elgondolkoztam: ennyi tudással, szakértelemmel egy fővárosi bank vezérigazgatója lehetne évi kilencven ezer forint fizetéssel, de mert Hrtkovcén van, meg kell elégednie pár száz korona tiszteletdíjjal. Na, de üsse kő! Ugye, Sanyi ott nem is volna ilyen szép missziód?”[3] Herkócán azután találkozott tanító-társával, Horváth Gyulával is, a csak két héttel korábban odakerült kollégájával. Horváth pályája elején két évig Belgrádban a konzulátusi iskolában működött, ezt követően helyezték tanítónak a szerémségi magyarok közé.[4] Vendéglátói társaságában ellátogattak az igen jól szervezett, Fehér Sándor által vezetett helyi magyar olvasókörbe is, ahol már várták őket a helyiek. „Az olvasókör népes és zajos volt. Vártak bennünket, mert megígértük, hogy eljövünk. A körnek vagy hatvan tagja van. Sok lapot járatnak” – olvasható az úti jegyzetekben. Tágas, kényelmes, jól fölszerelt terem biztosítja az igen színvonalas kultúrmunka végzését.

Éjfél is elmúlt, mire herkócai vendéglátóiktól elköszöntek és fogaton Satrinca felé indultak. „A Száva part mellett mentünk egy ideig – fogalmazta meg éjszakai úti élményeit Lénárth Imre csákováci tanító. – Később rengeteg erdő mellett haladtunk. Tavaly ilyenkor veszedelmes lett volna itt nyargalászni [az 1908-as boszniai háború miatt – M. F.]. Ma minden csendes, nyugodt. Nincsenek őrtüzek, sem silbakoló, álmos katonák. Legfeljebb egy-egy finánc húzódik meg némely bokorban, lesi a csempészeket.”[5] Már pirkadt, mikor (soha meg nem nevezett) útitársa arra figyelmeztette, megérkeztek úti céljukhoz. Egy magas dombról a pirkadó hajnal kölcsönözte pompában láthatták Satrincát. A falu magyar iskolájáról érdemesnek tartotta följegyezni: három tanerős az iskola, falai között két férfi és egy nő tanított. Majd hozzátette: „Meglátogattuk Maximovics Blanka kisasszonyt, kolléganőnket, kit nemrég helyezett át az Egyesület [a Julián Egyesület – M. F.] Jankovácról.” Ezt követően hamar nyugovóra tértek, másnap ugyanis az iregi – vagy ahogyan „a magyarjaink mondják”, az ürögi – búcsú forgataga várta őket.

A hajnali indulást követően útjuk újfent csodálatosan szép vidéken vezetett át. „Az idő is gyönyörű, szép őszi nap volt, s még szebbé tette a környék képét. Nem messze tőlünk hagytuk el Krusedolt, hol Milán szerb király van eltemetve. Azután a manasztirok (zárdák) végtelen hosszú sora bukkant elő, mint megannyi erőd látszott lenni beépítve a Fruska-gorába.” Náci bácsi, a szekeres ember nem győzött eleget beszélni „a kalugyerek (barátok) gazdagságáról, életéről, rengeteg birtokaikról”. A szerb kolostorok és a zárdák három-négy kilométer távolságra vannak egymástól, mindahány emeletes épület, templommal a közelben.  „Az úttól nem messze három tölgyfa hullatta szomorú leveleit. De nem csak leveleit, hanem ágait is. Meg van átkozva a három fa, mert szörnyű gyilkosság emléke tapad hozzájuk.” Egy órai kocsizás, és a bácskai dohánycsempészekkel történt alkudozás után végre megpillantották Ürögöt. Ürög össze-vissza épített, kusza városka, járási székhely. Egyik ház fönn van a magasban, mellette meg a másik szerényen meghúzódik a völgyben, a város központjába egy szörnyű lejtőn kell lemenni. „Örömünkre – írta úti beszámolójában Lénárth Imre – magyar menyecskéket, lányokat pillantottunk meg magyar ruhában és nemzeti színű szalaggal földíszítve. Köszöntöttük is őket eleget s ők viszont. […] A nép minden felé parádéba siet a templomba. A házakból cukortörés, húsvágás hangja hallatszik, mert hát búcsú van Ürögön.”[6] Ahogy megérkeztek, már jött is elébük a fogadásukra Hild [Hild László – M. F.] kollégája. Örömmel üdvözölték egymást, pedig kilenc éve, hogy a [csáktornyai – M. F.] képzőt elhagyta, s azóta nem is találkoztak. „Szép volt tőle, hogy nem felejtett el. Rendesen én voltam neki az orgona fújtatója, s én hoztam számára szivart, s ozsonnát Schlésingeréktől.”

Azonmód szerét ejtették, hogy Hild tanítókolléga társaságában megnézzék a fő utcában lévő iskolát. „Szép, tágas, nagy udvari és kerti épület. Az udvar és a kert tele gyümölcsfákkal. Hosszú homlokzatával messziről feltűnik a többi, alacsony, szürke ház közül. Jelenleg három tanerős az iskola, két férfi és egy nő tanít.” Ezt követően a búcsú forgatagában magyar családokkal találkoztak, az emberek derűsek, vidámak voltak. „Daloltunk, táncoltunk, s mint a búcsúban szokás, mindenütt ettünk. Csodálkoztam magyarjaink nagy dallam készletén. Még Csongrádban sem tudnak több nótát, mint itt. Hild kollégám remek tenor hangja meg csak kedvet teremtett, s új meg új nótázást eredményezett.” Késő estig tartott a vigalom.

Másnap, halottak napján kimentek a temetőbe. A magyarok a körmenet végén haladtak, s magyarul imádkoztak, míg elől a horvátok horvátul. Később – elköszönve az ürögiektől – útjuk hegyes-völgyes vidéken vezetett tovább, amely hol egy kocsi szélességére szorult össze, hol meg tíz méterre kitágult. Jobbra, balra szőlőültetvények és gyümölcsösök. „Erre terem a jó szerémségi ürmös. Szerb kocsisunk elmondja, hogy régebben az egész hegyoldal szőlővel volt beültetve, de mert a filokszera kipusztította, nem ültették újra. Erre a szőlőkultúra nem olyan fejlett, mint Magyarországban.”[7] Fölértek egy magaslatra – majdnem a Fruška gora közepén jártak, ahonnan messze el lehetett látni a völgybe –, melynek aljában Vrdnik (Rednek) volt látható. A falun átutazva utasunk elmondta: régi, érdekes építésű, ódon házakat látott, míves kerítéseket és kapukat, a házak előtt lócákat – mindenütt élő, eleven hagyomány. Rednekről a település magyar tanítója, Sáfrány István Levél Vrdnikról című, ugyancsak a Szlavóniai Magyar Újságnak küldött tudósításában beszámolt arról, hogy három évvel korábban – valamikor 1907 táján – a kőszénbányát megvette a magyar kincstár, s ez döntő fordulatot hozott a helyi és a szerémségi magyarok életében. „Az eddig kiszorított magyarság is kezdett tódulni Vrdnikre. Annyira, hogy immár szép és virágzó magyar teleppé alakult – olvasható a beszámolóban. – Nagyobbára Bács és Nógrád megyékből kerül Vrdnik magyarsága. Élvezet nézni a bácskai volt földmunkást, mily büszkén viszi csákányát. Vrdnik magyarsága világosan megmutatja, hogy jó a magyar munkás mindenütt, ahol van kereset. Mindegy neki hegyes a vidék, vagy sík, búzát arat, vagy szenet váj! Méltányolni kell, s ő dolgozik szorgalommal, kitartással. A viszonyokhoz alkalmazkodik.”[8] Redneken a csákováci tanító – ha csak egy kézfogás erejéig is – szeretett volna találkozni Sáfrány István kollégájával, de nem találta otthon, ezért meg kellett elégednie Csapláros Erzsi kisasszony, Sáfrány tanítótársa jövendőbelije, boldog menyasszonya vendégszeretetével. Rövid, kellemes beszélgetést követően elköszöntek vendéglátójuktól, s eltelve a három őszi nap csodáival, elbúcsúztak a Fruška gora vidékétől is.

Lénárth Imre – a Szlavóniai Magyar Újságban közölt – három részes Körültekintés Szerémségben című úti beszámolójának különös jelentőséget ad, hogy magyar író által korábban soha be nem járt vidékről, a Szerémség Fruška gora-i részének tájairól hozott híreket, s Csákovác mellett szólt Nyékinca, Herkóca, Satrinca, Ürög és Rednek magyarjainak sorsáról, iskoláiról, életük okos megszervezettségéről, s Kálóczy Mariska, Fehér Sándor, Horváth Gyula, Hild László és Sáfrány István személyében megnevezett néhány lelkes tanítót is, akik a Julián Egyesület jóvoltából, annak megbízása alapján a szórványban élő magyar családok gyermekeit oktatták magyar betűvetésre és magyar öntudatra. A szerémségi és vele együtt a horvát–szlavónországi magyarok története azóta kihullott nemzeti emlékezetünkből.

(Folytatjuk)


[1]             Lénárth Imre: Körültekintés Szerémségben I.; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. december 5. 2. p.

[2]             A magyarok és németek Horvátországban; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. július 11. 1. p.

[3]             Lénárth Imre: Körültekintés Szerémségben II.; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. december 12. 1. p.

[4]             Lénárth Imre megjegyezte: „De alig hogy megmelegedett, Zrinszkára helyezték át, és léptették elő ig. tanítóvá.” Horváth Gyula szlavóniai ténykedése még földerítésre vár.

[5]             Lénárth Imre: Körültekintés Szerémségben II.; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. december 12. 2. p.

[6]             Lénárth Imre: Körültekintés Szerémségben III.; Szlavóniai Magyar Újság, 1909. december 19. 1. p.

[7]             U. o. 2. p.

[8]             Sáfrány István: Levél Vrdnikról; Szlavóniai Magyar Újság, 1910. március 6. 2. p.