Később, amikor a déli fronton a hadműveletek kedvezően alakultak ki a monarchiára nézve, az internáltakat egyenként szabadlábra helyezték. Már szeptemberben odahaza voltak.
Pavle Tatić volt nyomdász, aki sokáig a szocialista pártban kereste a szerb kisebbség boldogulását, a szerb nemzetiségű osztrák–magyar katonaszökevények háború alatti bujdosásának számos epizódját örökítette meg. Szerinte az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlását tökéletes katonai szervezettsége ellenére is a belső bomlás siettette. A marsbattailonok létszáma, mire a frontra értek, a felére leolvadt. A katonák látási zavarokat előidéző különböző gyógyszereket fecskendeztek szemükbe, kifúrták fülüket, de akadtak olyanok is, akik petróleumot öntöttek orrlyukukba, mély sebeket ejtettek a testükön, csakhogy ne kerüljenek a frontra. Tatić azt állítja, hogy maga is látott igen sok ilyen megcsonkított, szerb nemzetiségű osztrák–magyar katonát. Ugyanakkor tömegesen hagyták ott csapattesteiket teljes hadi felszereléssel az elégedetlenek, és szállásokon, erdőkben rejtőztek el. Ezeket nevezte el a kiapadhatatlan néphumor „lógósok”-nak. Dél-Bácskában a szerbség a katonaszökevényeket a „zöld káder” katonáinak nevezte. A szerb nemzetiségű katonaszökevények között a legismertebb volt Branko Mirosavljević srbobrani iparos, aki „egyenesen fantasztikus trükkökkel játszotta ki a hadvezetőséget”, míg végül 1918-ban elfogták, és Budapesten kivégezték.
A szaloniki front áttörése után a megközelíthetetlen erdők s hegyrengetegek e bujdosói „legmegbízhatóbb gárdistái” voltak a szerb nemzeti tanácsoknak. A Novi Sad-i szerb katonaszökevények 1918-ban önálló lovascsapatot szerveztek, és a szerb nemzeti tanács szolgálatában állottak.
Azok a szerbek, akik nem tudtak a frontról hazaszökni, és az erdőkben, föld alatti barlangokban elrejtőzni, igyekeztek megadni magukat az antantcsapatoknak. Az orosz fogságba került szerb nemzetiségű osztrák–magyar katonák önként jelentkeztek, és kérték, hogy küldjék őket a szaloniki frontra, hogy a szerb hadsereg megmaradt részével harcoljanak – most már a Monarchia ellen. Ezekből az önkéntesekből lettek a „dobrovoljacok”, akikről az új állam megalakulása után annyi szó esett. A vojvodinai dobrovoljacok számát tízezerre becsülik, míg a Monarchia területéről való délszláv katonák száma már a háború első éveiben ötvenkétezer volt. Később már önálló délszláv divízió harcolt Szalonikiben. Az osztrák–magyar hadsereg egykori szerb nemzetiségű katonáin kívül sok amerikai szerb nemzetiségű polgár jelentkezett katonának, és ment a szaloniki frontra. A dobrovoljac csapatok a dobrudzsai harcokban szenvedték a legnagyobb veszteséget, ahol nyolcezer halottjuk volt.
A világháborúban Szerbia oldalán küzdő dobrovoljacokat azzal jutalmazták, hogy a nagybirtokosoktól elvett földeket köztük osztották szét. A földeket azóta nevükre írták, s azokkal szabadon, rendelkeznek.
A világháború idején a ma is passzív Bosznia–Hercegovina szegény vidékét élelmiszerhiány sújtotta. Zagrebban és a Vojvodinában megmozdult [248] a szerbség, és megszervezte az éhező gyermekek elhelyezését. Kosta Hadži dr. és Ignjat Pavlas dr. Novi Sad-i ügyvédek állottak a vojvodinai akció élén. A háború miatt elcsendesedett szerb kisebbség ekkor adott először magáról életjelt; a szegény gyermekek elhelyezése volt első jelentősebb megmozdulása a szerbségnek. Szívós kitartással és szorgalommal szervezték meg a segélyakciót, a legeldugottabb szerb faluba is jutott a rosszul táplált, beteg boszniai–hercegovinai gyermekekből. Ahová nem lehetett gyermekeket elhelyezni, onnan jelentős természetbeni adományok érkeztek. Huszonnégyezer gyermeket mentett meg a vojvodinai szerbség fajszeretete és áldozatkészsége a háború tombolása közepette a fenyegető éhhaláltól.
A szegény gyermekeket elhelyező bizottság volt egyébként a szerbek egyetlen intézményes szerve a háború végén. A bizottságban eleinte kizárólag a gyerekek elhelyezésének a kérdésével foglalkoztak, később már szabadabban beszéltek, és megvitatták a háborús helyzetet is. Amikor a frontok meginogtak, Đorđe Villić azt indítványozta, hogy szervezzék meg a Novi Sad-i szerbséget, hogy a bekövetkező események ne érjék váratlanul. A bizottságnak eleinte hét, később huszonnégy tagja volt, s Jaša Tomić volt az irányítója. Az 1918. október 27-ei ülésen már nem a szegény gyermekek sorsáról volt szó. Sokkal többről!
– Suboticán – jelentette be emelt hangon Tomić – titkos megbeszélést tartottak Bácska, Bánát, Baranya ismertebb szláv vezetői, és elhatározták, hogy Novi Sadon megalakítják a szerb nemzeti tanácsot, mint Dél-Magyarország központi irányító szervét, hogy a hatalmat idejében átvehesse.
A legközelebbi ülésükre már vidékiek is érkeztek, és azon határozták el a szerb polgárőrség megszervezését. A szegény boszniai gyermekeket elhelyező, humánus munkát kifejtő bizottság így lett az összeomláskor a szerbség egyik igen fontos szerve. Amint az események jelentősége fokozódott, úgy szélesedett a bizottság munkája. November 3-án a nyilvánosság elé lépett, és készült a hatalom átvételére.
Az ülésteremben pedig szerb úriasszonyok és lányok már varrták a háromszínű szerb nemzeti zászlót…
A szerb nemzeti tanács megalakításán a legtöbbet Jaša Tomić fáradozott, aki elkészítette a Vojvodina népéhez intézendő kiáltványt, amelynek kezdő sorai így szóltak:
– A háború fergetege szétrombolta az emberi átkot, azt az embertelen felfogást, hogy az erősebb a gyengébb felett uralkodhat. A sok kiöntött embervér hullámain felemelkedett az új jelszó: „Minden népnek joga van a saját sorsával rendelkezni.” Ez a felfogás igazságos és emberi, de ebből le kell vonni mindazt, amire az emberiség békéjének szüksége van, hogy az elnyomottak megelégedettek legyenek, s újabb nyugtalanságot és összetűzést elő ne idézhessenek.
Más szóval a szerb nemzeti tanács a népek egyenjogúságát követelte, helyesebben a szerb nép szabad önrendelkezési jogát a wilsoni pontok alapján. A kiáltvány többi része azt állítja, hogy a „magyarországi szerbek valamennyi nép között a legborzalmasabb helyzetben voltak”, s ezért kijelentik, hogy a budapesti parlament szerb nemzetiségű képviselőinek nincsen többé joguk a szerb nép nevében beszélni. A szerb nemzeti tanács [249] a kezébe vette a szerb nép sorsának irányítását, de még nem mondották ki az elszakadást Magyarországtól. Még tartott a balkáni frontról hazatérő német, magyar csapatok visszavonulása Bácskán keresztül, de a Novi Sad-i szerbek már elhatározták, hogy Srpski List címen lapot indítanak, és a Matica srpska főtéri házának homlokzatára felteszik a „Szerb Nemzeti Tanács” feliratot. Aznap Novi Sad szerb városrészében, a Salajkában nagygyűlést tartottak, amelyen Jaša Tomić többek közt ezeket mondotta:
– Mindannyiunk érdeke, hogy a rendet fenntartsuk. Legfőbb feladatunknak tekintjük, hogy a szerblakta városrészeken biztosítsuk a rendet, és hogy segítségére legyünk nem szerb polgártársainknak is a rend fenntartásában.
Ötszáz szerb ifjú nyomban bejelentette, hogy a polgárőrség rendelkezésére áll. A városháza elé vonultak, hogy átvegyék a fegyvereket, és letegyék az esküt a szerb nemzeti tanács kezébe. A városban ekkor már fejetlenség uralkodott, a polgári hatóságok fűhöz-fához kapkodtak, miközben szakadatlanul tartott a katonák hazaözönlése.
Elsőnek a bácskai szlovákok jelentették be csatlakozásukat a szerb nemzeti tanácshoz. Ugyanekkor kiküldöttek mentek Suboticára és a Bánátba, hogy a Vojvodina többi szlávjait is csatlakozásra bírják. A szerb nemzeti tanács első ténykedése volt, hogy felszólította a budapesti parlament szerb tagjait, hogy mondjanak le mandátumukról, mire „egyesek csendben félrevonultak”. November elején már szállingóztak hazafelé Magyarország különböző vidékeiről a volt szerb hadifoglyok, akiket a nemzeti tanács tagjai fogadtak és üdvözöltek. Az események ekkor már villámgyorsan követték egymást. Novi Sad érintésével vagy hatezer szerb hadifogoly tért vissza Szerbiába. A szerb nemzeti tanács november elején felszólítást kapott Budapestről, hogy tegye le a hűségesküt a Károlyi-kormányra. Ekkor már a rend teljesen felbomlott, és a szerbség úgy érezte, hogy ura a helyzetnek. A Novi Sad-i szerb nemzeti tanács nemcsak hogy megtagadta a hűségeskü letételét, hanem felszólította a vidéki szerb nemzeti tanácsokat is, hogy kizárólag a Novi Sad-i központtól fogadjanak el utasítást. A teljes összeomlást már nem lehetett feltartóztatni. A szerb nemzeti tanács összehívta a vojvodinai szláv nemzeti tanácsok kiküldötteit. Közben háromszáz volt szerb hadifogoly egy tiszt vezetésével katonai rendőrséget létesített Novi Sadon, úgyhogy a nemzeti tanács megbízható fegyveres alakulattal rendelkezett. A vidéken a csőcselék fosztogatott, Novi Sadon pedig a szerb katonai rendőrség parancsnoka tárgyalt Kövess tábornokkal és a német csapatok parancsnokával a csapatok zavartalan visszavonulása érdekében. A németek átadták a Beogradból hozott hadianyagot, élelmiszert, és csapataik megkönnyebbülten vonultak tovább. Amikor az utolsók is elvonultak, a szerb nemzeti tanács falragaszokon tudatta Novi Sad és környékének lakosságával, hogy „az idegen hadsereg katonái részéről a délvidéki szerbséget már nem fenyegeti semmiféle veszély”. A szerb nemzeti tanácshoz tartozó katonai és polgári alakulatok pedig kimentek a környékre, hogy a forradalmi csőcseléket megfékezzék.
November 8-án, az éjszakai órákban összehívták a szerb nemzeti tanács történelmi nevezetességű ülését, hogy a jelzett szerb csapatok ünnepélyes fogadtatásáról gondoskodjanak. Az ülésen részt vett a város [250] részéről Payerle Nándor főkapitány, Ribiczei Kálmán tanácsnok és Wachtl János rendőrtisztviselő. Az ülésen megbeszélték a fogadtatás részleteit, egyben megbízottat küldtek ki a városi tanácshoz. Boško Pavlović hadnagy, a szerb hadifoglyokból létesült katonai rendőrség parancsnoka látva a polgári hatóságok idegességét, bejelentette az ülésen, hogy Petar király nevében átveszi Novi Sadon a katonai hatalmat.
(Folytatjuk)
