2024. április 19., péntek
TRIANON 100 ÉVE – ZÚGNAK A HARANGOK (11.)

Megfeszíttetve, de meg nem törve (1.)

A délvidéki magyarokat tömörítő vallási felekezetek helyzete Trianon után

Az alcímben jelölt témánkat lehetetlenség összefoglalni egy-két újságoldalnyi terjedelemben, vaskos monográfiát lehetne írni róla, könyveket külön-külön minden részterületéről és helytörténeti munkák garmadája vázolhatná fel a helyi vallási közösségeket ekkor ért sokkszerű hatást, de azt a pótolhatatlan hit- és nemzetmegtartó munkát is, amelyet a két világháború között elvégeztek a papok, a lelkészek, a szerzetesek, az aktív egyháztagok.

Egyelőre csak apró, de fontos mozaikkockái íródtak meg ennek az elkészülésére váró, könyvtárnyi könyvet felölelő irodalomnak. E rövid összefoglalóban mi sem törekedhetünk többre, minthogy röviden rámutatunk az impériumváltástól a Jugoszláv Királyság összeomlásáig eltelő nem egészen huszonhárom év vallási életet érintő változásaira és az egyházak által kezdeményezett, illetve felkarolt fontosabb törekvésekre. A címben jelölt időbeli korlát mellett – 1941-ig tárgyalva a témát – tartalmilag is szűkítéssel kell kezdenünk. A ma Vajdaságnak nevezett Délvidék Trianon előtt vallásilag még éppoly sokszínű volt, mint nemzetileg. A terjedelmi korlát miatt ezekből a közösségekből most csak azokat tárgyalhatjuk, amelyekben a mai napig a legnagyobb számban csoportosulnak a magyarul beszélő hívek, ez a két katolikus egyházmegye, a szabadkai és a nagybecskereki, valamint a szerbiai református egyház.

ÚJ EGYHÁZSZERVEZET ALAKUL

A délvidéki középkori vallási élet dicső múltjának a török veszedelem vetett véget. A Magyar Királyságnak a Temesköz visszatértével záruló visszafoglalása egy újabb korszak kezdete volt, a tervezetten zajló, eleinte a katolikusokat és az ortodoxokat előnyben részesítő betelepítésekkel ekkor alakul ki a térség egyedülállóan sokszínű nemzeti és vallási térképe. A következő, gyökeres változásokat hozó korszak az újabb impériumváltással indul, amelyet nem egész két év múltán a trianoni békediktátum szentesített.

Trianonnal a bácskai katolikusoknak a nagy múltú, érsekségi ranggal rendelkező kalocsai-bácsi főegyházmegyéről, a bánságiaknak pedig a csanádi egyházmegyéről kellett leszakadniuk. Egyházi kormányzat nélkül maradt a közösség. A Bánságban a tarthatatlan helyzet kezelésére Rafael Rodić horvát ferences szerzetes vezetésével – aki 1924-től belgrádi érsek – a Szentszék 1923-ban hozta létre a Bánáti Apostoli Kormányzóságot Nagybecskerek székhellyel. A Magyar Katolikus Lexikon szerint az akkor még nem létező adminisztratúra területén 1916-ban 214 473 katolikus élt. Huszonhárom év múlva, 1939-ben a kormányzóság 206 595 hívet számlált, ebből 78 980 volt magyar, 111 182 német, a többi cseh, horvát, bolgár és más. A területén Nyigri József (A visszatért Délvidék: 513. o.) statisztikai adatai szerint 55 plébánia működött 104 templommal. Az adatokból kiolvasható, hogy a hívek számának drasztikus csökkenése a világháború után – vélhetően a népszaporulatnak köszönhetően – még nem következett be, ez a második világháború után megy végbe nagyrészt a németek táborba zárása, majd a túlélők elüldözése következtében, de egyéb okok miatt is. A Nagybecskereki Egyházmegye honlapján olvasható adat szerint 2011-ben a püspökségnek 55 999 híve volt, a nemzeti hovatartozásról nincs adat, de tudható, hogy a többség magyar.

Bácskában a bajmoki születésű, bunyevác származású Lajčo Budanović vezetésével szintén 1923-ban alakul meg a Bácskai Apostoli Kormányzóság. A területén a II. világháború előtt 72 plébánia működött 131 templommal.

Híveinek száma az 1934-ben készült sematizmus szerint 463 951. A nemzeti megoszlásra csak becslést lehetett találni Bácskai Lajos tollából (A visszatért Délvidék), eszerint a II. világháború előtt mintegy 240 ezer magyar, megközelítőleg 120 ezer német, mintegy 90 ezer horvát, bunyevác, sokác és néhány ezer szlovák katolikus élt az egyházkormányzóság területén. A németeket itt is „eltávolította” a világháború után a kommunista hatalom, elsődlegesen ennek tudható be, hogy a 2002-es népszámlálás szerint már csak 305 ezer hívet számlált a szabadkai püspökség.

A SZERZETESRENDEK

Trianon természetesen a katolikus szerzetesrendeket is érintette. A Bánság Jugoszláviához eső részén nem volt szerzetesi rendház, Bácskában a II. világháborúig két férfi szerzetesrend tevékenykedett, Szabadkán és Bácson a ferencesek, Zomborban a karmeliták. Trianon után a ferencesek a magyarországi Szent Kapisztrán János rendtartománytól átkerültek a horvát Szent Cirill és Metódról elnevezett rendtartomány szervezetébe. A Magyar Karmelita Féltartománytól elszakadni kényszerült zombori karmelitákat 1924-ben közvetlenül a rendi főelöljáróság alá rendelték.

A Délvidéken a női szerzetesrendek közül a Miasszonyunkról Nevezett Kalocsai Iskolanővérek rendje volt széles körben elterjedve, Bácskában számos rendházzal (mintegy 30) rendelkeztek. Budanović püspök, bácskai apostoli kormányzó kérésére a Szentszék 1930-ban függetlenítette az itteni rendházakat. (1971-ben Miasszonyunkról Nevezett Bácskai Nővérek néven önálló szerzetestársulattá alakulhattak.)

A REFORMÁTUS HITÉLET

A délvidéki reformátusság a Dunamelléki Egyházkerülettől szakad le Trianon után. A helyzetre reagálva megválasztják főesperessé Kontra Jánost, de őt, mint akkoriban sok más lelkészt és magyar hívőt, kiutasítja az új hatalom az országból. Helyébe 1928-ig Klepp Péter kerül, halála után pedig a bácsfeketehegyi lelkész, Ágoston Sándor. Az őáltala A visszatért Délvidék című kötetben közölt adatok alapján lehet összeállítani a statisztikát mai Vajdaság területén élő reformátusok számáról és nemzeti összetételéről a világháború előtt. Az egész SZHSZ Királysághoz került reformátusság száma a szlavóniai részekkel is 1934-ben 55 890 volt, a Magyarrétfaluban 1933-ban megalakult Jugoszláv Királysági Református Keresztyén Egyházhoz a Vajdasági protestáns kataszter (9. o.) szerint 1934-ben 53 egyházközség tartozott 27 okleveles lelkésszel, 8 segédlelkésszel. A hívek száma a mai Vajdaság területén 39 848 volt az Ágoston Sándor püspök által közölt adatok szerint, belőlük a magyar Bácskában 16 271, a német 11 020, kilenc magyar és 7 német lelkésszel, a Bánságban 10 265 magyar, 174 cseh hívő van 7 magyar és egy cseh lelkésszel, Szerémségben Maradékon (369) és Nyékincán (181) – az utóbbi helységben már kihalt a reformátusság – 550 magyar 1 lelkésszel és 1568 német 2 lelkésszel. A magyar hívek összlétszáma 27 086, a németeké 12 588. A II. világháború után a németek ebből az egyházból is túlnyomórészt „eltűntek”, meghaltak vagy elüldözték őket. Mák Ferenc a Magyar Szóban – a Megtört nád című kötetről szóló recenziójában – azt írja, hogy a Bácskában és a Bánságban ma mindössze 16 ezerre tehető a reformátusok száma.

A CSELEKVŐ EGYHÁZ

A puszta statisztikai adatok nem sokat mondanak az egyházak keretében zajló hitéletről, a pezsgő nevelői és kulturális tevékenységről, mint ahogy a mindennapi gyakorlati gondokról sem. Ehhez jó szervezői képességekkel megáldott, fáradhatatlan egyházi vezetőkre volt szükség, és Lajčo Budanović, Ágoston Sándor ilyen emberek is voltak. E téren mindössze a korábban a ferences rendben szervezőmunkájával nagy érdemeket szerzett Rafael Rodić hírnevén esett kiköszörülhetetlen csorba, aki belebukott a belgrádi érseki székesegyház építése miatt kirobbant botrányba, és emiatt – abban a korban fölöttébb szokatlanul – 1936-ban lemondott.

A szabadkai egyházkormányzó, Budanović püspök vezetése alatt sok templom épült a Bácskában, 1941-ig katolikus templomot szentelhettek fel Kelebián, Palicson, Bácsszőlősön, Bácsfeketehegyen, Hajdújáráson, Petrőcön, Apatinban és másutt. Ő rakta le 1938-ban a Paulinum, a kispapképző alapjait az internátus megalapításával.

A klérus szemszögéből nézve már ekkor is a paphiány volt az egyik legnagyobb gond, a lelki vezetők hiánya – amint Bácskai Lajos írja A visszatért Délvidékben– a magyar híveket érintette leginkább. Trianon a magyarok számára nehezen átjárható nyelvi határokat húzott, az addig Kalocsán tanuló magyar anyanyelvű papok most horvát nyelven voltak kénytelenek tanulmányaikat folytatni valahol a horvát területeken: Đakovóban, Zágrábban, Splitben, Travnikban.

Amint Ágoston Sándor püspök írja, a délvidéki református egyház az erdélyi testvérek segítségével meg tudta oldani a magyarul történő lelkészképzést főként Kolozsváron, de a felvidéki Pozsonyban és Losoncon is tanultak lelkészek.

A pályáját a szlavóniai magyar szórványban kezdő, feketicsi (bácsfeketehegyi) születésű püspök hatalmas egyházszervezői munkát végzett. 1921-ben tér vissza, és már ebben az évben megalapítja a Magvető című egyházi lapot, amely fennállt egészen a kommunista hatalomátvételig. Fekete Lajosnak a korabeli kisebbségi magyar sajtóról szóló összeállításából (A visszatér Délvidék) tudhatjuk meg, hogy a Magvető havilap 4800 példányban jelent meg. A katolikus sajtó kiadványait (Katolikus Hitélet Magyarkanizsán és Szilágyin, Katolikus Tudósító és Hitélet Újvidéken) 1000–1500 példányban nyomtatták. 1923-ban Ágoston Sándor Bácsfeketehegyen megalapította az új államhatalom által 1918-ban elkonfiskált vukovari helyébe az árvaházat. A délvidéki reformátusok közadakozásából fenntartott otthon mintegy 30–40 elhagyott gyerek elhelyezésére volt alkalmas. A Szabó Katalin által közölt adat szerint felszámolásáig, 1950-ig 314 árvát neveltek fel itt (Kárpát-medencei imanap – 2015, 8. odal).

A püspök gondozásában adták ki 1939-ben a Jugoszláviai Magyar Református Énekeskönyvet, amelyről Kalapis Zoltán Életrajzi kalauzában így ír: „terjedelmével, a zsoltárok válogatásával az országhatáron kívül is nagy visszhangot keltett”. A magyar reformáció idejéből való dicséreteknek és Szenczi Molnár Albert zsoltárainak romlatlan szövegét és dallamát adja vissza a Magyar Életrajzi Lexikon szerint. Az egyház honlapján Csete Szemesi István püspök tollából az olvasható, hogy ez volt a Kárpát-medencei reformátusság egyik legjobb énekeskönyve.

VAGYONELKOBZÁS

Nemcsak az egyházak által működtetett otthonokat, hanem a felekezeti iskolákat (a pravoszlávokat) is elvette a hozzájuk tartozó alapítványi vagyonokkal együtt a berendezkedő új hatalom, amelynek a Szerbiából örökölt iskolarendszere nem ismerte el az egyházi fenntartású iskola kategóriáját (elemi tanintézményként csak az államit és a magániskolát). Prokopy Imre írja (A visszatért Délvidék), hogy Vojvodinában – amelyhez akkor a Drávaszög Jugoszláviához került része is hozzátartozott, Szerémség viszont nem – 224 katolikus, 26 református, 25 evangélikus, 28 izraelita oktatási intézmény esett áldozatul az iskolák államosításának.

Ugyanígy már ekkor is több ezer hold egyházi birtok került állami tulajdonba kártalanítás nélkül a berendezkedő állam – nincstelen magyar zselléreket földosztásból kihagyó – földbirtok-politikája nyomán. Csak Szabadka területén 920 hold földet vettek el a katolikus egyháztól. Ezek ellen az erőszakos hatalmi lépések ellen az egyház hiába tiltakozott.

Főként a pravoszláv egyház ellenállása miatt a két világháború között nem jöhetett létre a konkordátum – mint Romániával még 1927-ben – a Szentszék és a Jugoszláv Királyság között, amely valamilyen módon rendezhette volna a viszonyt az állam és a katolikus egyház között, és amely újból lehetővé tehette volna egyebek mellett a felekezeti iskolák ismételt megalakítását. A. Sajti Enikő írja Kényszerpályán című könyvében, hogy 1935-ben a Jevtić-kormány aláírja ugyan a konkordátumot, de a zavargásokba torkolló, belgrádi konkordátumellenes tüntetések miatt két év múlva sem tudták azt a szenátussal (is) ratifikáltatni, bár a parlament megszavazta azt, így nem léphetett életbe az egyezmény a Szentszékkel.

Folytatjuk.