Pósa László atya új rovatunkban olvasóink leveleire válaszol. Az első levél Ilonától érkezett.
Kedves Atya,
A férjemmel több mint negyven éves házasok vagyunk, mégis most csalódtam nagyot a kapcsolatunkban, amióta nyugdíjasok vagyunk. Teljesen megváltozott a karantén idején. Azelőtt mozgalmas életet éltünk: ő sok időt töltött a gyümölcsösben, ez kitöltötte a napjának nagy részét. Én igyekeztem a ház körül hasznossá tenni magam, s a barátnőkkel is találkoztam hetente kétszer. Ezekre nem volt lehetőségünk, s az unokák sem jöhettek. Ma már kimozdulhatunk, de a viselkedése ugyanolyan. Mindenbe beleköt, amit csinálok. Nem tetszik neki az ebéd, amit főzök (pedig eddig jóízűen megette azt), bármit kérdezek tőle, csak morogva, foghegyről válaszol. Szinte keresi az alkalmat a vitára. Be kell vallanom, hogy én se tűröm sokáig, s ilyenkor heves szóváltásokban törünk ki. Ezután napokig képesek vagyunk úgy elmenni egymás mellett a házban, mintha a másik levegő lenne. Tudom, hogy ez nem jó, de nem tudok lépni, s már imádkozni se. Teljesen szétzilálódott a kapcsolatunk. Mit tanácsol, mit tegyek?
Válaszát köszönöm: Ilona.
Kedves Ilona!
A férjével több, mint negyven éve éltek együtt egymás mellett, de nem egymással, nem egymásért. Valószínűleg nem volt nap, amikor egymás szemébe néztek, és azt mondták: „Ma veled akarok élni, folyamatos beszélgetésben, közös tevékenységben, és megosztunk egymással minden gondolatot, érzést, amit belső megélésünk és a külső körülmények váltanak ki.” Ugyanis ilyennek kellene lennie a házaséletnek Isten elgondolása és akarata szerint, így kellene leélni akár negyven évet is a házasságban.
Maguk azonban nem így tettek. Mindig egymástól eltérő, más irányú mozgásban voltak: a férje, többek között, sok időt töltött a gyümölcsösben, és ez, meg sok más hasonló tevékenység szerezte örömét, és tette elégedetté. Magának, Ilona, mint feleségnek és anyának, a háziasszonyi munkák és a barátnőkkel való kapcsolatok (és hasonlók) szerezték az örömöt és a megelégedettséget.
Mivel más-más lelki világban éltek, lelkileg idegenné váltak egymás számára. Külsőleg jól ismerik egymást (jobban is, mint kellene!), de egymás belső világát egyáltalán nem látják, nem ismerik egymás mély gondolatait, érzelmeit, reménykedéseit, fájdalmait. Ennek az a szükségszerű következménye, hogy amikor kényszerűen együtt kell lenniük, akár egy karanténos bezártságban, akár bármilyen más kényszerű testközelségben, akkor a különböző lelki beállítottságukkal mindig felzaklatják egymást. És az is ingerültséget vált ki, hogy kényszerűen azzal a valakivel, valamivel kell együtt lenniük, aki és ami mindezidáig nem az örömük és elégedettségük okozója volt.
Emiatt a lelki zaklatottság és ingerültség miatt van, hogy a férj beleköt mindenbe, amit a felesége csinál, nem tetszik neki az étele, morog a kérdéseire, mindig vitázik, a feleség pedig nem tűri, ádázan támadja, utána pedig mindketten sértődöttségükbe zárkóznak. Ez az egymásra való neheztelés úgy leblokkolja az agyat, hogy az ember nem tud többé lépni a másik felé, nem tud többé imádkozni Istenhez, és tehetetlenül hagyja, hogy a kapcsolatok teljesen szétzilálódjanak.
Mit tegyen? Mitévő legyen?
Az első tennivaló a következő: amikor együtt kell lennie a férjével, olyan körülmények között, hogy a beszélgetésen kívül mást nem lehet tenni, akkor őszintén érdeklődjön a munkája, tevékenysége iránt, beszéltesse őt mindezekről. (A férfiak örömmel beszélnek a saját és a világ dolgairól, míg a nők inkább az emberi kapcsolatokról.) A férfinak örömet és megelégedettséget szerez, ha dolgairól, sikereiről, terveiről mesélhet, és az is, ha erről figyelmesen meghallgatják. Ha a férj eljut ilyen örömhöz és megelégedettséghez, akkor megszűnik a lelki zaklatottsága és ingerültsége, és képes elfogadni békével az eddig őt felzaklató és idegesítő feleség lényét. Ilyen módon normalizálódik a kapcsolatuk.
A második tennivaló pedig ez: mindenképpen forduljon imádsággal Istenhez, és kérje tőle azt a képességet, hogy tudja a férjét szeretni, megérteni és megszánni. Szeretni olyan értelemben, hogy belép az ő zaklatott lelki világába, megérteni olyan értelemben, hogy meglátja a lelkében, mi okozza a szenvedéseit, és megszánni olyan értelemben, hogy együtt érez a kínjaival, átéli ezeket, mint a saját gyötrelmeit. Ezzel a szeretettel, megértéssel, megszánással békésen el tudja őt viselni, el tudja kerülni a vitatkozást, és mindig tud kezdeményezni a kapcsolatukban. Közben Istentől bőségesen kap örömöt és megelégedettséget, ami képesíti arra, hogy a végsőkig mindenben el bírja tűrni és viselni a férjét, őt pedig éppen ez az emberfeletti eltűrés és elviselés békélteti meg mindazzal, ami őt a Maga lényében és jelenlétében felzaklatja.
Bármilyen „karanténos” bezártság adódik is akár a jelenben, akár a jövőben, ilyen felállással és hozzáállással tudnak majd normális házaséletet élni.
Szeretettel László atya
Kedves Olvasóink, Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő emailcímre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
