2024. április 25., csütörtök
TOLLRAJZ

Urbánus anzix

A talajvesztettség érzete a lehetséges hibánk jele, amely folyton leselkedik ránk, alkotó emberekre. Ezért vigyáznunk kellene minden lépésünkre. Árkádia szent berkeiben, setét tereken, a kertek alatt járjunk inkább csendesen, körültekintően. Úgy illik, illene… Arra különösen figyelnünk kell, hogy a múltban és a jelenben is legyünk egyszerre, Barátom.

A CIPÉSZ KAPTAFÁJA

A művészi kreativitás ösztönös igény, de harmonikus higgadt tudatossággal bír. A művészi szépérzék könyv szerint is a tiszta érzelmek őszinte, természetes kifejez(őd)ése. Miért gondoljuk, hogy a művésznek örökösen jóindulatúnak kell lennie? Mert ha folyton időszerű akar lenni, és egyúttal naprakészen kritikus is, akkor nincs meg a tisztánlátáshoz szükséges távolságtartása, azaz könnyen irányt véthet. A „krónikásnak” nem feladata, hogy pártütő legyen. Nem szólhat be mindenkinek, és nem szólhat hozzá mindenhez, mert akkor túl közönséges lenne. Úgymond: szórakozott és elbizakodott, esetenként hányaveti, nagyképű. A polgárpukkasztó magatartás ma már idejétmúlt. Divatja már csak a parlamenti civódásoknak van, melyek csupán arra jók, hogy a mellékszereplői, az alaptalan fontosságtudatú statisztái is kihangsúlyozzák a jelenlétüket. Mindig vannak, akik az áttetszővé válástól tartanak. És sokak formálnak manapság érdemes vagy érdemtelen jogot a közszerepléshez. A feltűnési viszketegség sokakban erősebb, mint a jó ízlés, és csillapíthatatlan a vágy, hogy képbe kerüljenek. Noha érdemben nem sokan tesznek a hírnevükért, mert valami okosat, érdekfeszítőt tudnak mondani. Muszáj-herkulesek. Maradhatna-e a cipész inkább a kaptafájánál (?)

A SAS ÉS A LEGYEK

Ha a művész túl komolyan veszi a képzelet világát, a valóságot felülmúlhatatlan önkifejező szándékkal úgy veszi a birtokába, mintha teljesen az övé lenne. Ekkor az önkifejezés két útja áll előtte, két egymástól elütő lehetséges tendencia. Az egyik a kimért és mértéktartó, elmélyültebb. A másik jóval harsányabb, olykor kissé szemtelenkedő, és sok esetben modortalan is: de kétségtelenül élre törőbb, türelmetlenebb, vérmesebb, nyomulós. Némely művészek mégis inkább ülnek fel a divatozás tarajos hullámaira, és alkalmi okoktól vezérelve kiszámíthatatlanul a bulvársajtó címlapjára illő szenzációs kalandokat hajszolják. Előfordul, hogy szándékkal csúsznak át a karikírozás nemes, de olykor kíméletlen műfajának valamely bugyrába. Hogy a jeles Skandináviába szakadt költőnk szavaival éljünk mi is: „téves csatatéren” találhassák magukat. Ugyanakkor tudni véljük, hogy a művész lehet mérvadó idegen műfajban is, amennyiben azonosulni képes az idegen erőhatásokkal. Ha nem, az áldozatává válik. Az a gond, amikor a művész nem észleli a saját hibáit, vagy el sem hiszi azokat. Azt mondták egykor, nem is ok nélkül, hogy a sas ne kapkodjon a legyek után. Hiszen a higgadt, kimért, türelmes távoli megfigyelés pontosabb és hitelesebbnek is tűnik. Igazi valóságmérce. Csakhogy a ma művészét más fából faragták. Gyakran türelmetlen, s ha úgy adódik, még türelmetlenebb tud lenni. A modernizált társadalmak konzumgenerációs kereszttűzében otthonosabban érzi magát, mint a természet lágy ölén. Hovatovább, már csak a tobzódó, javakat habzsoló urbánus közegben és jelenében tud megmaradni, hisz az értesülései javát egyenesen onnan nyeri ki. Ezért mindenképpen a figyelem központjában kell maradnia. De amúgy, inkább tűnik szeszélyesnek, mint megfontoltnak. Mintha lefelé lépdelne a Parnasszusról. Megéri-e csak azért, hogy besározhassa a cipőjét?

HULLÁMSODOR

„Nem fogok hasra esni előtte csupán azért, mert csonthülye!” – írta valaki felháborodottan egy kiállítás emlékkönyvébe, amikor X. Y. művészi alkotásaiban nagyon csalódott. Kétségtelenül durvának tűnő, de azért hatásos kritika. Mert, ha egy művész eszköztára és kifejezésmódja túl szegényes vagy hanyag, pongyola, ügyetlenkedő… akkor kiskorúsít, lenézi a közönsége képességét is, és megfosztja a katartikus élménytől. Lehet (alap)hibája, hogy túl harsány, nagyot mondó vagy fellengzős. De ezt sem lehet/szabad kicentizni. Azért, mert az alkotói erőfeszítés fokmérője rejtve marad, még kiváló eredményekhez vezethet. De a mű maga, nem csupán egy adott szerencsés (vagy szerencsétlen) pillanatnak szól, hanem (csakis) az örökkévalóságnak. Ezért előbb-utóbb, tetten érhetők lesznek az erénye, s a gyengéi. Ugyanezekért érezzük bántónak, ha a tévelygő művész alábecsüli a befogadói képességünket, és lekezel bennünket: a közönségét. Kétségtelenül beválhat az alkotó hatásvadász módszere is: melynek receptúráit egykor polgárpukkasztónak nevezték. Ma már ott tartunk, hogy épp azokat a vakmerő művészeket ünnepeli a tömeg leginkább, akik sportot űznek a közönség provokálásából. A hívságos magatartásuk és a következetlenségeik miatt, gyakran mégis komolytalanná és hiteltelenné válnak a szemünkben. Az örök művészet ugyanis sosem lehet olcsón megkapható, divatozó, fogyasztható melléktermék. De nem lehet a ripacsok paradicsoma sem. A bulvárbetyár-művészet, amelyről beszélünk, túllő a célon, túlzó, számító és modortalan. Hiába, egykor a nyugati(as) művészet mesterségesen feltáplált szabadságigényének köszönhetően elterjedt a tévhit, miszerint mindenki lehet művész. Mit is mondhatnánk erre? Az érték(es) hamar megmutatja önmagát. A talmi pedig verethet akármekkora hullámokat – az a hullámsodor gyorsan el is ül.

A HAGYOMÁNYGYALÁZÁS FELELŐTLENSÉGE

A hagyománygyalázásokra építő művészet eszmeiségével lenne még bajunk, mert az alapok nélküli ház megépítésére emlékeztet bennünket. A leggyakoribb gond az, amikor egy művész az építkezést a kéménynél kezdené el pusztán azért, mert a modern kor haladó társadalmi értékfelfogására alapoz. Amely viszont, a még alakuló és kevésbé áttetsző állagával, gyengébb, roskatagabb és bizonytalanabb lábakon áll a kelleténél. Habár elválasztjuk az értéket a talmitól, az ocsút a búzától, ám gyakran késedelmesen tesszük helyére az értékelendőt. Lassan rostáljuk ki csak emlékezetünkből az olcsó poénokat. Az újító művész mégis gyakran kísérletezik. Kockára téve a tehetségét, mert nem akar a régiek kaptafája szerint dolgozni. A korral is úgy szeretne kis és nagy igazságokat tenni, hogy olyasmiket mond el, amiket előtte még senki. Eredetiségvágyának köszönhetően azonban nem csupán a hagyományos kereteket feszegeti és kísérletezik, gyakran elvállalja a talajtalanság kockázatát is, csakhogy új utakat nyithasson. Nem csoda, hogy még a naponta váltakozó társadalmi-politikai ingerületekre is fel-felneszel, s gyakran kelti fel figyelmét a kicsinyeskedő, a közönséges. A köznapiság a napi hírekből (trash, vagyis szemét) csurog folyamatosan. A művész ebből is pontatlanul másol, s általában túlzó módon, mert nem is lehet másképpen. Alkotói buzgósággal feldolgozza azt is, ami nem számít mérvadónak. Ezt nevezhetjük művészi fatalizmusnak: amikor már nem ő mondja ki az igazságot (flow), sokkal inkább a lehetséges igazságok sodorják magukkal őt. A saját(os) értékszemlélete alapján igazodik a párhuzamos valóságokhoz, gyakran igazodva a többséghez. Olykor a játékos, kísérletező kisebbség szenvedélyével bír, feltett szándékának a szolgálatában: akarva, akaratlan, hiszen soha sem lehet teljesen független. Nem lehet csupán önmagának való: kisisten.

VÉGTELENÍTETT FOLYAMAT

A ma művésze éppúgy nyughatatlan, mint száz éve. Folyton az időszerűségekre hajt. Nehéz dolga van, folyton időszerűvé kell válnia, hogy látva lássák, s hogy az alkotásaiért tiszteljék is őt. Csakhogy, az ideges, jól/rosszul működő világi rezonátorok gyakran romlanak el. Jó, ha a művész higgadt, kimért és magabiztos tud maradni, bár a kor szellemisége gyakran hajlamos őt elbizonytalanítani. Lehet tudatosan vagy szándékosan naiv, közönséges, vizuálisan nyers és megmunkálatlan, mert már alig törődik az esztétikával, s gyakran (szándékosan) rosszul ábrázol. De azért még nem lesz hiteltelen. A hamis érzelmekre, torzításokra és egyéb apró gorombaságokra alapozó művész hibája inkább az, hogy hajlamos lenézi azt a kort, amelyben él. Képes semmibe venni a saját közönségét, egyszemélyes királyságot teremt magának. Jó és rossz beidegződései pedig kisistenné teszik és a szélsőségek elfogadására hajlamosítják. Egy óriási Madách falanszter-képlet díszletei kellenének, melyek közt csupán végzetes következményekkel számolhat. S úgy tűnik, hogy még ilyen körülmények mellett is hozna valamit a művész(et) konyhájára. A modern kori művészettörténet ugyanis számon tartja azon jelenségeket is, amelyek a szélsőségesek közé soroltatnak, szenvedéllyel dolgozza fel az útjába kerülő összművészeti jelenségeket is, beleértve az álművészeteket.

A művészet végtelen(ített) folyamat, sosem lehet vesztes. Akkor sem ha az alkotóművész látszólag megöli őt, és képek helyett inkább rémképeket alkot. A művészet minden körülmények között képes feltámadni.