Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

Trianon emlékezete I.

Domanovszky Sándor a magyar államalapításról és a nemzetiségi kérdésről

Mák Ferenc

2020. május 18., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A világháború éppen hogy véget ért. A győztesek örömmámorban úsztak, másutt gyász, nyomor és kétségbeesés gyűrte le a sokat szenvedett népeket. Ebben a helyzetben „a legnyomorúságosabb viszonyok közt szegény Magyarországunk, megtámadtatva minden szomszédjától, elhagyva mindenkitől” keresi a fölegyenesedés lehetőségét – fogalmazta meg a helyzet lényegét Domanovszky Sándor A magyar kérdés történeti szempontból tekintve című 1920 tavaszán megjelent tanulmánya bevezetőjében. Gyanítom, hogy tavasz lehetett, mindenképpen a trianoni békeszerződés június 4-én történt aláírása előtt, hiszen a jeles történész még reménykedett a nagyhatalmak vezető férfiainak józan ítéletében, a történelmi érvek méltányos értékelésében. Elmondta: Magyarország ezeréves történetének rövid összefoglalásával nem az volt a célja, hogy részvétet keltsen országa iránt, nem rokonszenvet akart kicsikarni nemzete mélységes fájdalmának méltánylására, ez nem a historikus föladata. „Én az észhez fordulok – írta a füzet bevezető soraiban –, s a győztesnek a tényeket méltányló, elfogulatlan igazságérzetéhez, a művelt osztályok tagjaihoz, akik a diadalmámorban is tudnak higgadtan gondolkodni, és komoly ítéletüknél fogva hivatva vannak országuk közvéleményét irányítani.” S kora neves történettudósa tanulmányban lényegre törően foglalta össze a magyar nemzet történetét.

Domanovszky Sándor történész, egyetemi tanár, 1926-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja – Ady Endrével egyazon évben – 1877. május 27-én Nagyszebenben született, alig negyvenévesen élte meg a Hagy Háborút és a történelmi Magyarország összeomlását. 1919–1920 között történész szakértője volt az Apponyi Albert vezette párizsi magyar békedelegációnak, A magyar kérdés történeti szempontból tekintve című munkája tehát hivatalosan is a küldöttség álláspontját, véleményét képviselte.

A tudós tanár higgadt fejtegetései nyomán határozottan kimondta: hosszú évtizedeken át a szomszéd nemzetek részéről az európai fórumokon „tervszerű izgatás” folyt a nemzetünk ellen, csehek, románok és szerbek – és teszem hozzá: velük együtt a horvátok is – azt állították rólunk, hogy Magyarország nemzetiségei iránt tanúsított elnyomásával Európa jövendő békéjének a legfőbb veszélyeztetője, s a békét csak úgy lehet megőrizni, ha a nemzetiségek a hatalmas magyar területek birtokában – azok elszakításával – új államalakulatokat és -formákat hoznak létre. Nemzetünket vádolták irredentizmussal, holott minden megmozdulásuk, minden megnyilatkozásuk mélységesen irredenta volt. A történész megjegyezte: „Minden új geographiai felosztás csak új irredentát teremtene a régi helyén.” Ennek pedig csak akkor vehetjük elejét, ha a népek és nemzetek fölmerült problémáit az ezeréves Magyarország területi sérthetetlenségének megőrzésével, annak államjogi működését helyreállítva és megerősítve oldják meg.

Vajon mit tudnak a magukat műveltnek vélt nyugati államok vezetői a magyarság történelméről, s ezen belül arról, hogyan alakult ki, és fejlődött nálunk a nemzetiségi kérdés? A hatalmas lármával terjesztett propaganda nyomán „tévesen hiszik önök azt, hogy ebben az országban egy Ázsiából bevándorolt csekély néptöredék nyomja el a művelt szomszédait” – tért rá mondandója lényegére a történetíró Domanovszky Sándor, aki jól ismerte a vádak eredetét. (1909-ben a horvát lapok is a Julián Egyesület „ázsiai hordáiról”, mint „dühös fenevadakról” cikkeztek, akik a horvát iskolák romjain „ázsiai magyart” kívánnak fölállítani.)

A honfoglaló magyar népet alapvetően az különböztette meg nomád szomszédaitól, hogy három évszázad alatt „teljesen és a legszorosabban behódolt a nyugat kultúrájának és a nyugati egyháznak, amely ennek a kultúrának a letéteményese volt. Ez a csatlakozás a nyugati műveltséghez tette meg később e műveltség védőbástyájának.” Az „ázsiai nép” a XIII. századig összeolvadt azokkal a népekkel, akiket itt talált, és már ekkor rég kivetkőzött ázsiai jellegéből. Az 1920-ban követelőző nemzetiségek az ország határszéli területein, a gyepűkön nagyrészt a XIII. század utáni időkben telepedtek meg, és a nekik biztosított jelentős kedvezmények folytán, „ha külön államot nem is alkottak, mindig nemzeti életet éltek”. Ahogyan Domanovszky Sándor – a magyar középkor tudósa – fogalmazott: egységes nemzetiségi tömbök kialakulására csak a néptelen határszéli területeken volt alkalom, ahol a telepítés tervszerűen az előretolt királyi várak körül zajlott, s irányítói elsősorban a várak parancsnokai voltak. A tótok, a románok és a ruthének betelepítése tehát katonai szempontok szerint történt, szolgálataikat a várparancsnokok jutalmazták. A történész kiemelte: ami történt, az nem telepedés volt, amelynél „az iniciativa a bevándorlóktól indult ki”, hanem telepítés, amelynél a kezdeményezés és az irányítás a királynak és hatóságainak a kezében maradt.

Magyarországon a nemzetiségi kérdés a török kiűzése után – jelesül 1690 után, a szerbek betelepülését követően – jelent meg. A történész szerint: „Csak a XVII. század vége óta törekedett a bécsi politika, hogy Magyarországot a Habsburgok birodalmába teljesen beolvaszthassa, arra, hogy a nemzetiségeket a magyarság ellen uszítsa.” A tót, az oláh és a ruthén nép betelepedése még a középkorban történt, velük jött létre a középkori magyar állam építménye. Ezzel szemben 1690-ben a szerbek betelepítése már a bécsi udvar irányítása és felügyelete mellett történt. A Habsburg politika igazi arcát az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején mutatta meg, amikor a nemzetiségeket a föllázadt magyarok ellen fordította. Amíg az udvari körök ezt az ellentétet fel nem idézték, „a magyar nemzet mindig a legliberálisabban bánt a hazai nemzetiségekkel, és támogatta gazdasági és kulturális törekvéseiket” – mutatott rá határozottan tanulmányában Domanovszky Sándor.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége