2024. március 28., csütörtök

Lehetetlen küldetés

Avagy: távoktatás szülői szemmel

Hajnali fél kettő van. Már egy órája az internetet bogarászom: olyan pedagógiai módszerek után kutatok, amelyek megkönnyítenék egy elsős számára a 100-ig való számolás elsajátítását. A józan paraszti ész ugyanis ezúttal csődöt mondott.

Csodálkozva nézem, hogy a televíziós órán a tanító néni mily könnyedséggel ugrik át a tízesek felismeréséről az ötösével való növekvő sorban számolásra… A következő pillanatban pedig már sorakoznak is a példák: 4 tízes és 5 egyes az 45; a hetedik tízes legkisebb száma a 61, a legnagyobb pedig a 70; a 78 rákövetkező száma azonos-e a nyolcadik tízes legnagyobb számával…???

Mi pedig egyelőre ott tartunk, hogy a fiam szerint 45 után ötösével számolva a 90 következik. Mert 40+50=90 – magyarázza a sajátos logikáját nekem… Sehogy sem tudunk túllépni a tízesek és egyesek megkülönböztetésén.

Aggódom. Félő ugyanis, hogy az éjszakai lopott órák nem elegendőek ahhoz, hogy elsajátítsam mindazt, amit a pedagógusok évekig tanultak.

MEGKÍSÉRELNI A LEHETETLENT

Idestova két hónapja naponta küzdünk meg olyan kihívásokkal a gyermekeimmel, amelyekre se képesítésünk, se időnk. Reggel nyolc óra után elkezdenek érkezni az éterből a feladatok, többnyire minden előzetes felkészülés nélkül: ma az L és LY írott nagybetűket tanuljuk írni, a könyv 146–147. oldalán dolgozunk. Vagy jön egy videó az aminosavak kémiai összetételéről, majd hozzá az üzenet: kövesd a lépéseket, és megérted! A nyolcadikos lányom pedig egyszerre próbálja nézni a telefonján a prezentációt, olvasni a magyaróra írásos előadását a közösségi oldalon, de a számítógép már jelez is, hogy hívja a fizikatanárnő: 10 perc múlva indul az időkorlátos teszt a nemrég „leküldött” tananyagból. Időközben a fiamnak magyarázom, hogy miért úszik az olaj a vízen, a homok meg elmerül. A könyv kísérletezésre buzdít, ám erre most nincs idő: anyunak 10 perc múlva el kell kezdenie dolgozni… A leadási határidő pedig este hat. Úgy a munkám, mint az iskolai feladatok esetében.

Tizenkét évesnél fiatalabb gyermek édesanyjaként otthonról végezhettem a munkámat a rendkívüli állapot bevezetését követően. Ebből a szempontból szerencsésnek éreztem magam: egy hét elteltével ugyanis már el sem tudtam képzelni, hogyan győzik mindezt tizenkét órás váltás után az egészségügyi nővérek, vagy fél napos munka után a bolti eladók. Nagyszülők és minden más segítség nélkül.

OLAJ A TŰZRE

Mindeközben a médiából áradt ránk a „pozitív” löket: „A rendkívüli állapot lehetőség”; „Több időt tölthetünk a családtagjainkkal”; „Sikeresen működik a távoktatás”… Az illetékesek pedig nem értették, miért vált ki mindez az emberekből felháborodást.

Verselemzés a televíziós magyarórán (Fotó: Tóth D. Lívia)

Verselemzés a televíziós magyarórán (Fotó: Tóth D. Lívia)

Pedig az alapkérdés egyértelmű: milyen mércék alapján minősítik máris pozitívan a távoktatást? A józan ész ugyanis azt diktálja, hogy a jelenleg végzett munkát csak akkor lehet majd érdemben értékelni, ha visszaülnek a gyerekek az iskolapadba. Leghamarabb szeptemberben lehet majd százalékokban kimutatni, hogy a diákok mennyire sajátították el a második félév tananyagát. Akkor derül ki, hogy a dolgozó és a mindennapi faladataikat ellátó szülők hogyan voltak képesek kezelni a rájuk hárított felelősséget.

És nem csak a szülők. A tanárokat is olyan helyzetbe kényszerítették, amelyet egyszerűen nem tudtak kezelni. Meggyőződésem, hogy a pedagógusok többsége mindent megtett annak érdekében, hogy megkönnyítse a saját és a diákok munkáját is. Az eredmény mégis teljes csőd és bizonytalanság. A „találd fel magad” elven alapuló rendszer ugyanis eleve halálra volt ítélve: egységes, felkészített és kipróbált módszerek hiányában anarchiába torkollott minden próbálkozás. Ékes példája volt ennek az online próbaérettségi is: az informatikai rendszer még a bejelentkezéseket sem bírta el, a feladatok megoldásáig pedig sokan csak nagy erőfeszítések és kitartás árán jutottak el. Mindezt egy olyan szituációban kellett elviselni, amelyben a diákok és szüleik is pattanásig feszültek voltak. Akkor, abban a helyzetben, mindenki labirintusban rohangáló fehér egérnek érezte magát. Kísérleti alanyokká degradáltak csaknem 70 ezer gyereket és családtagjaikat.

Mindezek után pedig a rendszer összeomlásáról is csak pár mondat erejéig szóltak a tudósítások: a „Sikeres próbatesztelés” címszó alatt egy-egy említés esett arról, hogy „voltak olyanok, akiknek gondjaik akadtak a bejelentkezéssel”. Mellette egy riporttal, amely a távoktatás egy kirívó (és dicséretes) példájával foglalkozott.

VÉGRE VÉGE?

Egyre több szülőtől hallom, hogy mindegy most már, hamarosan vége. Egyelőre senki sem mer azzal foglalkozni, hogy milyen következményei lehetnek/lesznek a távoktatásnak.

Szerény véleményem szerint a hiányosan elsajátított anyagot még be lehet pótolni. A végletekig megosztott osztályokkal azonban nem tudom, mit kezdenek majd a pedagógusaink.

Ne ámítsuk ugyanis tovább magunkat azzal, hogy egyforma eséllyel indul majd minden gyerek a következő tanévben: szép számban lesznek olyanok, akik azzal a tudással ülnek vissza az iskolapadba, amellyel elhagyták azt. Ezzel szemben állnak majd azok, akik már nem betűznek, hanem folyékonyan olvasnak, és a 2+3 mellett a 83+24-et is meg tudják oldani. A megosztottság pedig óhatatlanul viszályt szül. Kezelhetetlenül. Bármilyen ügyesek is a pedagógusaink.

Hagyjunk hát fel az önámítással, és kezdjünk el foglalkozni a szőnyeg alá söpört problémákkal! Ettől függ ugyanis, hogy egymást becsmérlő, vagy együttműködő fiatal nemzedéket nevelünk-e.