Az utazás lehet gyötrelem, meg lehet kaland is. Mivel már több évtizede Nagybecskerekről semminemű tömegközlekedési eszköz sem indul Szegedre, magát az indulást sok megpróbáltatás előzte meg, mint pl. meglelni azt, aki felár ellenére hajlandó épp akkor útrakelni, amikor nekem Székesfehérváron kell lennem a Határon Túli Magyar Irodalom Napjainak meghivottja és közreműködőjeként. Hosszas telefonálás és kínos utánajárással sikerült meglelnem a fuvarost.
Szegeden a Fehérvárra induló buszban megkönnyebbüléssel és tagadhatatlan örömmel foglaltam helyet. Mellettem senki, előttem egy nő, akiről csakhamar kiderült, hogy kedves is, beszédes is. Tereferére több mint 4 óra állt rendelkezésünkre. Ha már itthon tudom, mennyit ücsörgök majd a sok kitérővel, zeget-zugot bejáró mellékutakról még alsóbbrendűbb utakra kanyarodó járműben, mely (érzésem szerint) minden létező lakótelepre kötelességszerűen eljutott, kétséges, hogy belevágok ebbe a „kalandba”. Szerencsémre, fogalmam sem volt arról, milyen hosszadalmas utazás vár rám.
A még nagyobb szerencsémnek szép csengésű neve volt: Ilona. Ezt csak később tudtam meg a mellettem ülő nőről, aki Makóról indult. Először kérdezgettem, milyen a fűrdő, ő aprólékosan ecsetelte a szépségét, előnyeit, ahogy én is teszem, ha épp Becskerekről esik szó. A négyórás utazásba Mókón kívül sokminden belefért. Az aprótermetű Ilona szorgalma, fáradhatatlansága, jelene, múltja. Érdekesen mesélt, követtem is történeteinek eseményeit, ismertem már a családtagokat, rokonai között is kezdtem eligazodni, csak egyvalakiről nem tudtam, hogy ki, pedig ő minden történetének állandó szereplője volt, akár gyerekkoráról vagy épp asszonykoráról mesét Ilona. Nem kiváncsiskodtam, hogy ki ez a fontos valaki, de szokatlan csengésű nevére még ma is emlékszem. Ő volt Minekiják.
Ilonából ki nem nézte volna senki, hogy vagány motoros volt anno, aki egy alkalommal olyan súlyos balesetet szenvedett, hogy a kórházban még az orvosok sem nyilatkoztak arról, mi is lesz a sorsa. Aztán az élniakarás felébreszette önkivületi állapotából, majd már beszélni is tudott, mocorgott a betegágyon, édesnyja pedig, aki ha csak engedték, mellett volt, a váratlan javulást látva meghatódottságában keserves zokogásban tört ki. Ilona rászólt valahogy így:
– Mit sír? Minekiják…, látja, hogy élek!
Erre a mama nevetni kezdett. Ilona felfrottyant:
– Minekiják…! Ne nevessen, mert azért holnapra meg is halhatok.
Nagyokat derültem Ilona történetein, melyekből annyi volt mint Seherezádé meséiből. Sikerült fittyet hánynom az ismeretlen Minekijákra, de Fehérvárra közeledvén már nem voltam képes legyőzni kiváncsiságom és rákérdeztem: Ki is az a Minekiják?
Ilona rámcsodálkozott:
– Milyen minekiják?
– Akit folyton emlegetsz – csodálkoztam vissza.
Olyan mély csend következett, amilyen egy zakatoló buszban csak lehet. Hűha – gondoltam –, bárki is Minekiják, nem kellett volna firtatnom. Szántam-bántam kíváncsiskodásom. Most rontottam el a hangulatosan múlt órák alatt szövődő barátságunkat. Épp bocsánatkérésre nyitottam a szám, amikor Ilonából kitört a végenics nevetés, s alig sikerül kimondania:
– Az nem ember, és nem is minekiják!
– Neeem? – hitetlenkedtem. – Pedig folyton folyvást emlegetted, hogy Minekiják így, Minekiják úgy.
Elkomolyodva folytatta:
– A motorbalesetem után sokáig, nem jutott minden kifejezés azonnal az eszembe. Ez lett és maradt a szavam járása. Én már észre sem veszem, családom, barátaim is tudják, amikor szokásból elhadarom.
Majd lehullott a lepel a titkos valakinek hitt Minekijákról, hogy még ma is visszhangozzon bennem:
– Minek hívják?
