Óvatosan nyitotta ki a szoba ajtaját, bár ez nem nyikorgott úgy, mint az övé, az utca másik oldalán. Még mindig alig akarta elhinni, hogy az a két héttel ezelőtti szél úgy vitte le a tetőt, s törte a gerendákat szilánkosra, mint egy óriás a gyufaszálakat.
A faluban mindenkit ért valami kisebb kár, az ócska léckerítéseket lefektette a kiskertekbe, az esővizes hordókat még másnap is keresgélték a zsenge kukoricaföldön, szálltak a kerékpárok a főutcán, a kimosott lepedőket a nagyra nőtt nyárfák sudaráról a tűzoltók szedték le, csak úgy, a munkájuk végén, szívességből. Egy hosszú szárú, rózsaszín bugyogót senkit nem vállalt magára, hogy az övé lenne. Az a magas, fess tűzoltó meg nevette, hogy azt biztos messzebbről hozhatta az orkán, és csak úgy rátekeredett itt egy vastag gallyra.
Ő járt a legrosszabbul, szerencse, hogy nem volt itthon, még valami komolyabb baja is eshetett volna. A városban járt, bement a reggeli busszal a laboreredményért. Felvette az új kendőt, meg a kötényt is lecserélte, megadta a módját. Vagy két hónapja a postás tett rá valami megjegyzést a harmadik szomszédban, úgy beszélték, azt nagyon magára vette. A nyugdíját kártyára kérte, így tőle borravalót se várhatott, a házadós hivatalos levélért meg tán nem ad, még az hiányozna. Lehet, hogy ez csípte a szemét, azért morgott valami olyasmit, hogy smucig, már ha igaz. Spórolósan, beosztással élt egyedül
már évtizedek óta. Tett-vett a házban vagy kint, moslékot kevert, gyomlált a hátsó kertben, megtette a régi ruha is, minek piszkolta volna be a jót, de attól kezdve ügyelt rá, hogy úgy tíz óra körül – akkor karikázott el a háza előtt az öreg – lecserélje még a kitaposott kérgű cipőjét is.
Azóta egy lélek sem tette be hozzá a lábát. Szegény jó édesanyja ilyenkor azt mondta, hogy fű növi be a küszöböt. Na, ha ez igaz, nála kaszálni lehetett volna, ha nem jön az a hatalmas vihar. Csendesen élt, némelyik utcabelivel csak olyan biccentős kapcsolatban. Az a nap megváltoztatta az életét, el lehet mondani, mert ez a színtiszta valóság. Megmozdult az egész település, a polgármester még a tévében is nyilatkozott. Csak azt nem érti, miért voltak kint egész nap a filmesek vagy féltucatnyian, a híradóban egy percig tartott az egész. Reggeltől délutánig ide-oda sétálgattak, fotózgattak, nézték a szorgoskodó utcabelieket, valami jobb fényt meg szöget kerestek. Kórság tudja, hogy mire gondoltak, mert amikor Dezső kivitt nekik egy ócska zacskóban vagy fél kiló rozsdás szöget, dőltek a röhögéstől. A riporternőt meg úgy kikenték, hogy annyi pirosítót még tán Teca, a szomszédasszony fővárosba költözött lánya se ken magára, pedig ő aztán érti ezt az úri módit. Amikor hazajön, mindig más autó hozza, de a férfi, aki vezeti, sose száll ki. No, szép kis firma. Persze nem tesz ő megjegyzést, nem szokása, hogy hordja-vigye a szót, mint Patakiné meg a pékné, azok órákig el tudnak trécselni a kisbolt mellett.
Nem történik pedig itt semmi különös, bár vagy két hónapja nem tudott aludni, olyan melegség jött rá, hogy kinyitotta az ablakot, és félig kihajolva mintha lámpafényt látott volna a fiatal Gyuricáné hálószobájából kiszűrődni, pedig annak az ura valami böhöm nagy teherautót vezet külföldön, akkor az asszonykának minek éjjel világosság? Persze nem kérdezte meg tőle, nehogy azt higgye róla, hogy leskelődik. Esténként nézte a tévét, de 10 órakor mindig elzárta, minek rongálja a szemét, meg a villanyt se adják ingyen.
Kikukucskált a kertbe, bezzeg most állt a levegő, ág se rezdült. A háza tetejét befedték vastag fóliával, azt is az önkormányzattól kapta. Így nem ázik be a szoba-konyha, de hogy mikor tudja megcsináltatni a tetőt, azt nem tudná megmondani még a tabajdi lelkész úr sem.
A szomszéd meg rögtön felajánlotta, hogy költözzék be a házába, van őnéki egy szobája, évek óta üresen áll. Szégyellte egy kicsit, hogy mit szólnak majd hozzá, hogy ő meg egy özvegy ember, de nem volt mit tenni, nem kapkodtak utána, rokona meg szál sem.
Mire aztán összeszedte magát, hogy keres embert, aki ért a tetőhöz, tudja, hol és milyen gerendát vegyen, meg cserepet szerezzen és felrakja, kitört ez a fránya járvány.
A Gyuricáné ura sem jött haza külhonból, mert karanténba kellett volna mennie, oda meg nem akart. Elcsendesedett a falu, a boltba is egyesével jártak, be is zárt már kora délután.
Ferenc meg azt mondta, ne aggódjék, meglesznek.
Két nap múlva szólt neki, hogy hozzák át a kamrájából meg a nyári konyhából a kolbászt, szalonnát, miegymást. A befőtteket, savanyúságot rögtön megdicsérte, s óvatosan, egyenként csomagolta újságpapirosba, nehogy megrepedjen. Na, ilyen rendes férfi is ritkaság a mai világban. Ha már fedelet ad neki, ő majd viszi a háztartást, kettőjükre főzni nem nagy kunszt. Amikor az első ebédet letette elébe – a bablevesből nem sajnálta a füstölt sonkát –, úgy tüntette el a szomszéd, mintha az éhhaláltól menekült volna. Aztán azt mondta, bajuszát törölgetve, elfúló hangon, hogy életében nem evett ilyen finomat. Neki meg könny szökött a szemébe, idejét se tudja, mikor főzött másra. Így megy ez már vagy tíz napja. Szépen megvannak egymással, Ferenc kevés beszédű ember, ül a konyhaasztalnál, olvasgat, és ha valami érdekeset lel, megkérdezi, hogy kíváncsi-e rá. Amikor igent bólint, felolvassa. Délutánonként meg kint a kertben szöszmötölnek. Néha már át se néz a túloldalra, ahol olyan csálén áll a háza.
Nyávogásra riadt fel az álmodozásából, s amikor kinyitotta a veranda ajtaját, Micóka állt ott csapzottan, behorpadt oldalán látszott, régen nem evett. A vihar napján tűnt el a cicája, hát bizony a baj nem jár egyedül. Napokig kereste, kérdezgetett felőle, de mióta nem nagyon lehet járkálni, letett róla nagy szomorúan. Felemelte a kis jószágot, s akkor szólalt meg Ferenc a konyhaajtóban:
– Látja, hazatalált a macska is, úgyhogy Margit kedves, ne töprengjen tovább.
Ő meg csak állt, fülig vörösödve, ócska fürdőköpenyben, a régi papucsában. A macska szőrében bogáncsok lapultak, a nyitva felejtett ajtón bekúszott a hideg, de mindez nem számított.
Ez a pillanat maga volt a soha nem érzett boldogság.
