A modern fogyasztói társadalom – melyben most élünk – szünetmentes működésre lett kitalálva. Pedig a teremtés könyvétől kezdve számos más legendás műben is szerepel, és az emberi logika is azt diktálja, hogy nem lehet szünet nélkül működni. A hetedik napon megpihent még a Teremtő is a munkája után, amit végzett. A fogyasztói társadalom, a kapitalizmus felturbózott verziója azonban a hetedik napot is feláldozná, és sok esetben fel is áldozta már a folyamatos haszonszerzés oltárán.
A vallásos irodalomban rendszeresen felbukkanó téma, hogy a hetedik nap megszentelését igen sokszor kellett újra megparancsolnia Istennek a választott népe számára. Pedig hát ki ne örülne annak, ha van egy „szabad napja”? Miért kellett ezt mégis mindig újra meg újra megparancsolni? Ha a saját életvitelünkre gondolunk, könnyen találunk választ erre a kérdésre is. Általában nem azt szervezzük meg nagy elszántsággal, hogy legyen rendszeres pihenésünk, hanem azzal próbálkozunk, hogy a különféle munkákban utolérjük magunkat, ha főállásban szabadnaposak is vagyunk.
A második világháború olyan ideológiák harca volt egyben, melyek az emberi természet mélyében gyökereznek, de nem biztos, hogy javunkat szolgálják hosszú távon is. Ez szinte valamennyi ideológiára érvényes lehet. Az emberiségnek a második világháború lezárása óta tartó 75 éves történelme lényegében nem szól másról, mint a fogyasztói társadalom diadalmenetéről. A természet – ahogyan korábban is – csak egy erőforrásként szolgált a folyamatos növekedési kényszerben lévő társadalmi intézményrendszer működéséhez. Valójában régen sem volt ez másképpen, a természet részeként csakis a környezetünkből élhettünk. Nem is olyan régen azonban ezt még úgy tudtuk megtenni, hogy nem zavartuk az állandó körforgást. Most viszont eljutottunk odáig, hogy a kollektív elménk megalkotta a természeti erőforrások hihetetlenül hatékony, „ipari” módszerekkel történő kizsákmányolásának eszközeit. A növekedési kényszernek való megfelelés újabbnál újabb szűz területeknek a becsatolását segíti elő a globális fogyasztói társadalomba. Ezen elvek nyomán jött létre a modern Kína, mely napjainkban nem más mint egy kommunista diktatúra, egy tekintélyuralmi rendszeren alapuló, lényegében viszont amerikanizálódó fogyasztói társadalom.
A TERMÉSZETNEK IS MEG KELL ÚJULNIA
A fogyasztói társadalom globális alapvetéssé válása oda vezetett, hogy elképesztő módon terheljük meg bolygónkat napról napra. Ez már nem csak ideológiai feltételezés, netán átverés, hiszen a saját környezetünkben is láthatjuk nyomait és következményeit. Megfeledkeztünk a természet erőiről, de magunkról is, arról, hogy az embernek és a természetnek is – akárcsak a Teremtőnek – pihenésre, megújulásra is szüksége van.
A természet ritmusát mindennapi életünkben lecserélte társadalmi életünk üteme. Egyfajta gályarabjai vagyunk a rendszernek, s az elképzelt hajó gyomrában a dobos ütemére evezünk, hogy hajónk gyorsan és biztonságosan haladhasson az időnként viharos tengeren. Meglepő módon a korabeli gályarabokat is volt, aki irigyelte. Szerintük, ha csak eszmei síkon és képletesen is, de egy vasra vert gályarabnak irigylésre méltóan könnyű volt az élete morális értelemben. Olyan teher nem nehezedett ugyanis rá, amitől cselekvésszabadsággal rendelkező társai nem szabadulhattak. Sohasem kell egy gályarabnak gyötrődnie amiatt, hogy esetleg a jobb belátása ellenére cselekszik, vagy nem teszi meg, amit erkölcsi indíttatásból talán meg kellene tennie. Nem vádolhatja magát akaratgyengeséggel, hiszen még a mozdulatait is mások akarata, elképzelése határozza meg.
TEREMTŐ PUSZTÍTÁS
Mindig fenntartásokkal kell fogadni a fajunk felsőbbrendűségét feltétel nélkül hirdető eszméket, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az evolúció koronája valóban mi volnánk. A parányi mikroorganizmusok, az élőlénynek sem nevezhető valamik el tudnak pusztítani minket. Persze, érvényes ez a valóban élettelen, de mérgező dolgokra és sok minden másra is. Váratlan események mindig újra tudják írni jelenlegi civilizációnk és azzal együtt a mindennapi életünk alapvető szabályait és működését is. Pedig a hatás lehet, hogy egyfajta kölcsönösségen alapszik. Bizonyos vizsgálatok és nézetek szerint ugyanis a vírusok nélkül mi sem léteznénk. Az emberi géntérkép ugyanis az aktuális kutatások szerint valójában egyfajta vírustemető. Megtalálhatók benne ugyanis mindazoknak a vírusoknak a nyomai, amelyeknek köszönhetően az evolúció azt az irányt vette, melynek most a látható végén ott vagyunk mi. A vírus ilyen perspektívából szemlélve – ahogyan általában a világban minden – se nem jó, se nem rossz, csak van. Bizonyos gondolkodók pedig úgy vélik, a befejezetlen teremtésből származó etikátlan magatartások gazdasági és társadalmi vonatkozásai a mindennapjaikba szinte észrevétlenül fészkelték be magukat.
A koronavírus – a Teremtőnek, vagy a teremtőjének hála – úgy tűnik, nem tudja kiirtani a fajunkat. Egyik pozitív mellékhatása viszont, hogy a Föld átmenetileg fellélegezzen a szennyezésből és pusztításból, amit mi okozunk számára. Erre egyre nagyobb szüksége van rá, ha „életben” akar maradni.
