A politikusok veszélyesebbek a koronavírusnál. Persze nem mindegyik, és nem is mindenhol, de Libanonban egy tüntető ezt állította saját hazája politikai vezetőiről.
A járvány miatt hetekig nem tiltakoztak az országban, ám április 21-e óta időnként ismét kormányellenes megmozdulásoktól hangos egyik-másik város. Az elégedetlenkedők csoportjai az új típusú koronavírus visszaszorítása érdekében elrendelt korlátozások és szigorítások ellenére vonulnak az utcára. Sőt több helyszínen összecsaptak a biztonsági erőkkel is; az incidensekben már többen meghaltak és megsebesültek.
Libanonban nem a karanténba zártság ellen lázadoznak, hanem a súlyos gazdasági válság okozta tengernyi baj ellen. Különösen nagy gondnak tartják a megélhetési költségek folyamatos emelkedését és a helyi fizetőeszköz, a libanoni font folyamatos elértéktelenedését.
A legelkeseredettebbek bankokra támadtak, épületeket gyújtottak föl.
Az 1975-től 1990-ig tartó polgárháború befejezése óta a legsúlyosabb gazdasági válságát élő közel-keleti országban tavaly októberben kezdődtek tüntetések a politikai korrupció és a kormányzati megszorítások ellen. A sorozatos tiltakozások hatására lemondott Szaad Hariri miniszterelnök, akinek a helyét az idén januárban – a Hezbollah radikális síita szervezet által támogatott – Haszan Diab vette át, és többségében szakértőkből álló kormányt alakított.
Az ősz óta tartó forradalmi hevület azonban nem csitult le. A lakosság jó része továbbra is korruptnak tartja a politikai elitet, s a legelszántabbak ismét az utcán adnak hangot elégedetlenségüknek. Sokan nem is a koronavírustól félnek, hanem attól, hogy holnap már enniük se lesz mit, s azért halnak meg.
A demonstrálók úgy vélik, hogy az egyre kilátástalanabb helyzetben a kormány nem törődik velük. Több tiltakozó is arról beszélt, hogy inkább választja az esetleg végzetes fertőzést, mint a szerintük biztos éhhalált jelentő tétlenséget.
Libanonban már jóval a koronavírus térhódítása előtt általános válság alakult ki. Beütött a krach: az állam csődbe ment. Az idén (március elején) ismét fizetésképtelenséget jelentett.
A közeljövő sem kecsegtet sok jóval. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) is ezt vetíti előre. Szerinte ugyanis a libanoni gazdaság az idén csaknem 12 százalékkal eshet vissza.
A demonstrálók a régi elit tagjaként utasítják el Diabot is. Nem bíznak abban, hogy képes megszüntetni az elégedetlenség okát, vagyis azt, hogy a lakosság jelentős részének folyamatosan romlik az életszínvonala, miközben a korrupt politikai elit éli világát.
Néhány szakértő már korábban figyelmeztetett: ha a politikusok sürgősen nem változtatnak a helyzeten, a 4,7 millió lakosú Libanonnak fel kell készülnie egy példátlan összeomlásra. Indítványozták az országba befelé és az onnan kifelé irányuló pénzmozgások átláthatóságának megteremtését, a nagy értékű ingóságok megadóztatását, illetve a legnagyobb bankbetétek megnyirbálását.
Az utóbbi javaslat azért fogalmazódott meg, mert betétesek egy csoportja csaknem 90 milliárd dollárt helyezett el Libanon bankjaiban, hogy jól megszedje magát az irreálisan magas kamat segítségével, amelyet lényegében a fuldokló társadalom finanszíroz.
A nehézségeket csak fokozta, hogy megfogyatkozott a jegybank devizaállománya, ami miatt már tavaly pénzfelvételi korlátozásokat kellett bevezetni. A szigorítás azonban csak a „kisemberekre” vonatkozik. A tehetősebb ügyfelekre nem, ők mentesültek a szabály alól, s ez fordította igazán az elit és a bankok ellen a tiltakozókat.
A politika képtelen volt eddig úrrá lenni a krízisen, amit az is bizonyít, hogy az ország márciusban ismét csődöt jelentett, amiért nem tudta kifizetni eurókötvényei 1,2 milliárd dolláros törlesztőrészletét. Nem mellesleg az ország teljes adóssága horribilis: csaknem 90 milliárd dollár, ami a bruttó hazai össztermék 170 százalékával egyenértékű.
A koronavírussal szerencsére nem sokat kell foglalkoznia a hatalomnak, hiszen a lakosság – a tüntetések résztvevőit kivéve – kezdettől fogva betartja az óvintézkedéseket, mert tudja, hogy az illetékesektől nem várhat segítséget. A járvány által felerősített gazdasági válság megoldásánál viszont rá van utalva a politikára.
A Diab-kormánynak azonban csekélyek a lehetőségei arra, hogy kezelje a járvány gazdasági tüneteit. Egyéb tekintetben sincs irigylésre méltó helyzetben, hiszen másfél millió szíriai és félmillió palesztin menekültről is gondoskodnia kell(ene). Az ország ráadásul továbbra is megosztott, egyensúlya pedig rendkívül törékeny a vallási és kulturális törésvonalak miatt.
Libanon helyzetét nehezíti a közel-keleti befolyásért vívott regionális küzdelem is, amelynek főszereplői Irán és Szaúd-Arábia. A két ország igyekszik minél jobban megerősíteni jelenlétét ebben az országban is.
A két meghatározó regionális hatalom minél előnyösebb pozíciót szeretne magának biztosítani a térségben, amely jelentős átalakulás előtt áll.
Teherán és Rijád párharca és viszálykodásának hullámai már régen átcsaptak Libanonra. A szaúdi királyi udvar az utóbbi fél évtizedben egyre határozottabban próbálja rákényszeríteni saját elképzeléseit Bejrútra, s „lebeszélni” túlzottnak tartott Irán-barát politikájáról.
