Magyarország vesztesként fejezte be az I. világháborút, s ezt kihasználva a győztesek megfosztották területének és lakosságának nagyobb részétől. A változás súlyos következményekkel járt mind a maradék országban, mind a – Párizs környékén 1919-ben és 1920-ban aláírt békeszerződések értelmében – vele szomszédos (utód)államokhoz került vidékeken élő 3,24 millió magyar életében.
Magyarország (nem számítva Horvátországot) területének 67 százalékát kényszerült átadni a győztesek által kijelölt – és többségében az Osztrák–Magyar Monarchia romjain megalakult, esetenként új – államoknak, amivel lakosainak száma 18,26 millióról 7,61 millióra csökkent.
A békerendszer súlyos zavarokat okozott a Kárpát-medence gazdasági folyamataiban, mivel elvágott egymástól sok egybetartozó régiót. Alighanem épp az egységes piac felbomlása, elvesztése okozta a legnagyobb gazdasági kárt Magyarországnak. A széttöredezettség jelentősen visszavetette a térség többi államának fejlődését is.
Az 1913-ra már csaknem 52 milliós lakosságú Monarchia megszűnésével egy olyan szerves egység, közösség hullott szét (1918 őszén), amely nemcsak a magyarok, hanem a hozzá tartozó többi nép gazdasági gyarapodását és növekedését is segítette. A romokon új államok alakultak, amelyek sokáig mereven elzárkóztak a maradék Magyarországtól.
KÉT PIAC IS ODA LETT
A háború befejezése utáni években a magyarok gazdasági veszteségei a legnagyobbak közé tartoztak. Számukra ugyanis mind a Monarchia, mind az addigi történelmi Magyarország piaca megszűnt. A magyar gazdaság egy zsugorított torzóra hasonlított. Olyannyira, hogy bizonyos ágazatok egyáltalán nem, vagy csak részben léteztek.
Magyarországot a győztesek megfosztották erdeinek 88 százalékától, vasércbányáinak 83 százalékától, vízi és közútjainak (egyaránt) 64,6 százalékától, vasúthálózatának pedig 62,2 százalékától, ami nagyon gyorsan komoly (áru)szállítási nehézségeket okozott, s rendkívül megnehezítette a személyek közlekedését.
A vasúti fővonalak az új magyar államhatáron kívülre kerültek. A versailles-i Nagy Trianon kastélyban 1920. június 4-én aláírt, és a Magyar Királyságban 1921. július 26-án életbe lépett békeszerződés következtében egyebek mellett fontos vasúti (és gazdasági) központok is másik országba kerültek. Szabadka korábban kiemelt jelentőségű közlekedési csomópontként is működött, ám a változásokkal ez a szerepe megszűnt.
A vízi közlekedést ért károk közül kiemelkedik a Fiuméban (Rijeka) működtetett egyetlen magyar tengeri kikötő elvesztése. A folyami hajózást is nagy csapás érte, hiszen fontos vízi utak kerültek mások birtokába.
„ELTŰNTEK” AZ ARANYBÁNYÁK
Magyarország arany-, ezüst-, réz- és sóbányáinak mindegyikére ugyanakkor a békemegállapodás készítői által kijelölt államok tették rá a kezüket. A barna- és feketeszén-készletek jelentős része is elveszett; főként Romániának juttatták őket. A magyar gazdaság különösen azt szenvedte meg, hogy megfosztották bányakincsei zömétől.
Az iparban is kedvezőtlen változások történtek. Mindazonáltal a feldolgozóipar több mint kétharmada Magyarországon maradt. Csakhogy az üzemek működéséhez nélkülözhetetlen nyersanyag és a megfelelő közlekedési infrastruktúra már nem állt rendelkezésre. Az országhatáron kívül rekedtek, ami sokáig akadályozta a gazdasági stabilitás megteremtését.
A trianoni békeszerződés egyéb értékeket is elvett a vesztestől. A szőlőültetvények 62,5 százaléka ugyan Magyarországé lett, szándóföldből azonban már csak 38,6 százalékot hagytak neki, legelőből alig 26 százalékot. A szarvasmarha- és a juhállomány 30, illetve 28 százalékra csökkent.
IMPORTFÜGGŐVÉ VÁLT
A magyarok körében büntetésként és igazságtalanságként kezelt békemegállapodásnak a többi gazdasági következménye sem elhanyagolható. Így az sem, hogy az állam elvesztette jövedelmének kétharmadát, összeomlott a külkereskedelmi rendszere, hirtelen lecsökkent a korábbi intenzív és akadálytalan munkaerő-vándorlás, illetve a tőke szabad áramlása.
Az 1918 előtti időszakban Magyarország exportjának csaknem háromnegyede évtizedekig a Monarchia vámmentes piacára került. A háború ennek örökre véget vetett.
A rendkívül szűkös nyersanyagforrások és energiahordozók miatt Magyarország 1918 után importra szorult rengeteg területen.
Az utódállamok azonban abból indultak ki, hogy a térség addigi gazdasági viszonyrendszerét szét kell zúzni, a korábban kialakított kereskedelmi, piaci és tőkekapcsolatokat pedig a minimumra süllyeszteni, vagy (bizonyos szinteken) teljesen felszámolni. A régi vámmentességről ezért hallani sem akartak.
FOJTOGATÓ PÉNZSZŰKE
Az összeomlással Magyarország egy 7,61 milliós piacra szorult vissza. Ám szomszédai – magas vámokkal és más módon – még ennek működését is megnehezítették, akadályozták.
A sok sebből vérző magyar gazdaságot az 1920-as évek elején hiperinfláció is fojtogatta. Az elkerülhetetlen szerkezeti átalakítás és az egyéb teendők hatalmas összegeket igényeltek, nem beszélve a háborús jóvátétel fizetéséről (1921-től kezdődően).
Mindez súlyos terhet rótt a pénzhiánnyal küszködő magyar kormányra, gazdaságra és lakosságra. Az állami költségvetésben emiatt óriási hiány keletkezett, amit külföldi hitelekkel igyekeztek pótolni. (Ezáltal roppant adósság keletkezett.). Az inflációt idővel sikerült leszorítani, de a munkanélküliség továbbra is gondot okozott.
A MEGBÍZHATATLANOK NEM KELLETTEK
Az állástalanok egy része az elvesztett területekről érkezett (gyakran kiutasítottként, kitoloncoltként, elűzöttként), települt át, vagy menekült.
Magyarország új szomszédai „papíron” ugyan szavatolták a hozzájuk került kisebbségek jogait, ám a gyakorlatban nem teljesítették vállalt kötelezettségeiket. Katonáik már 1918 őszén – amikor az új határvonalak még nem is léteztek – bevonultak azokra a magyar vidékekre, amelyekre a vezetés igényt tartott. Annak ellenére viselkedtek így, hogy nemzetközi jogi értelemben még semmit sem ítéltek nekik oda.
Az ellenőrzésük alá vont, majd a sajátnak deklarált megszállt területeken a magyaroknak sokfelé meg kellett tagadniuk nemzeti hovatartozásukat, hogy megtarthassák a vagyonukat. A hivatalosan még magyar állampolgároknak számító helybeliektől, de elsősorban a köztisztviselőktől, közalkalmazottaktól és szakemberektől (ha maradni akartak a munkahelyükön) pedig azt követelte az önkényesen föllépő hatalom, hogy esküdjenek neki hűséget. Az ellenszegülőket (sőt azokat az együttműködésre hajlandókat is, akiknek a felváltására saját embereket hozott az új rezsim) a megbízhatatlanság indokával gyakran elbocsátották, olykor elüldözték. A távozásra kényszerített magyarok rendszerint a maradék Magyarországra mentek.
VAGONOKBAN TENGŐDTEK
Még többen voltak azok, akik egyéb okokból (mindenekelőtt hazaszeretetből, a jobb megélhetésért, esetleg csak hivatalukat követve) hagyták el a számukra elfogadhatatlan államhoz került szülőföldjüket.
A magyarok kikényszerített lakhelyváltoztatása 1918 novemberében kezdődött és idővel nagyarányú elvándorlássá vált. A folyamat több mint fél évtizedig tartott.
A trianoni Magyarország területére érkezettek számát a problémájuk kezelésével megbízott Országos Menekültügyi Hivatal (OMH) jelentéséből ismerjük. Ebből kiderül: 1918 végétől 1924-ig csaknem 350 ezer regisztrált személy került az utódállamokból Magyarországra. A hivatalos nyilvántartásból kimaradtakkal együtt azonban lehettek akár 420–425 ezren is.
Becslések szerint az áttelepültek közül – elegendő lakóépület híján – 40–50 ezren tengődtek hosszabb‑rövidebb ideig vagonokban. Sokan Budapesten, mások vidéki nagyvárosokban jutottak ilyen (olykor évekig használt) szálláshoz, de egyszerre 50 ezren sosem éltek vasúti kocsikban. A legtöbben (mintegy 16 ezren) 1920 őszétől 1921 őszéig laktak a mellékvágányokon és rendező pályaudvarokon elhelyezett tehervagonokban.
DISZKRIMINATÍV ADÓRENDSZER
Az OMH-jelentésből tudjuk, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságból (SZHSZ Királyságból) 1924-ig összesen 44 903-an (más forrás szerint 60–80 ezren) távoztak önként vagy kényszerből Magyarországra. Az utóbbi csoportba többnyire az állásukból elbocsátottak tartoztak. A családtagjaikkal együtt számuk még nagyobb lehetett.
Rendkívüli veszteséget jelentett ez a délszláv államba került legalább 480 ezer magyar számára, akik 1918-tól évekig politikai jogfosztottságban kényszerültek élni. Ezt csak tetézte, hogy a hatalom a gazdasági központjaikat is leépítette, a pénzintézeteiket (az 1920-as évek végére) pedig fölszámolta, vagy a többségi nemzet kiválasztott képviselőinek a kezére játszotta. Az új bankokhoz magyar vállalkozó már hiába fordult, hitelre nemigen számíthatott.
Az állami vállalatok és ipartestületek élére is más nemzetiségű, ámde megbízható személyek kerültek. Mindeközben az SZHSZ Királyság kormánya diszkriminatív adórendszert vezetett be, amely a (délvidéki) kisebbségeket sújtotta.
KIREKESZTVE A FÖLDREFORMBÓL
A mezőgazdasági nagybirtokokat ugyanakkor elvette; Bácskában és Bánátban ezek többsége magyar és német tulajdonban volt. A szerzeményt (több százezer hektár termőföldet) a délszláv állam (az 1919-ben meghirdetett földreform keretében) szétosztotta az új tulajdonosoknak – a helyi, főként a magyar és nem szláv lakosság kizárásával.
A korábbi tulajdonosok – ha birtokukat haszonbérletbe adva kezeltették – fejenként legföljebb száz katasztrális holdra (57,54 hektárra) tarthattak igényt. Akik viszont a reform előtt saját maguk művelték a birtokukat, 518 katasztrális holdat (298,09 hektárt), egy későbbi rendelet szerint 869 katasztrális holdat (500,07 hektárt) tarthattak meg. Ha a gazda külföldön élt, elvehették akár az egész földtulajdonát.
A kisajátítás után a nagybirtokokon élő, dolgozó magyar bérlők és napszámosok nincstelenként utcára kerültek, szülőföldjükön csak kevesen jutottak megélhetéshez, emiatt másutt kényszerültek munkát keresni. A régi földbirtokos réteg felszámolásával a magyar iparosokat és kereskedőket is kár érte: elvesztették vásárlóik és nyersanyagtermelőik jó részét. Gondjaikat szaporította, hogy állami megrendelést sem kaphattak.
KIK AZOK AZ OPTÁNSOK?
Amint hatályossá vált a trianoni szerződés, a szomszéd államokból optánsok tömege érkezett Magyarországra. A békemegállapodásba foglalt optálási jog értelmében az utódállamokba került kisebbségek (az SZHSZ Királyságban csak a magyar, a német és a zsidó közösség) tagjai ugyanis eldönthették: ottani állampolgárok lesznek (lemondva a régiről, és maradnak a lakhelyükön), vagy megtartják az addigi magyart. Az utóbbi lehetőséget (opciót) választók optánssá váltak, és a békeszerződés életbe lépésétől (1921. július 26-tól) számított egy éven belül kérhették a magyar állampolgárság megtartását. A határidő letelte után egy évvel pedig kötelesek voltak elköltözni az általuk választott országba.
Az SZHSZ Királyság és Magyarország viszonylatában ez sokkal tovább tartott, és 14 500 magyarországi szerbet is érintett. Ők a délszláv államba távoztak sok-sok nehézség közepette.
TÚLSZÁRNYALTA AZ UTOLSÓ BÉKEÉVET
A háború okozta megrázkódtatások ellenére az 1920-as évek második felére sikerült talpra állítani Magyarország gazdaságát. Ebben több tényező is közrejátszott. Leginkább talán az, hogy a nyersanyagok és más természeti erőforrások hiányát a maradék ország képes volt kompenzálni. Részben a nagyobb hozzáadott értéket előállító iparágak, részben a képzett munkaerő és egyéb tevékenységek (például pénzügyi szolgáltatások) segítségével.
A magyar bruttó hazai össztermék (GDP) 1910-ben még 61,2 százaléka, 1920-ban azonban már csak 52,6 százaléka volt a nyugatinak. Később (1929-ben) ez az arány elérte az 57,1 százalékot, 1939-ben pedig az 58,3 százalékot. Az egy főre jutó GDP 1920 és 1939 között 2,7 százalékkal növekedett éves átlagban. Ennek köszönhetően 1929-re már jelentősen túl is szárnyalta a háború előtti utolsó békeév (1913) értékét.
