Fontos telefonszámok Vajdaságban

Vajdasági Közegészségügyi Intézet 021/4897-800, 064/8028-894 és 064/8028-895 Zombori Közegészségügyi Intézet 025/412-888 és 062/1956-866 Pancsovai Közegészségügyi Intézet 013/322-965 és 062/886-9721 Mitrovicai Közegészségügyi Intézet 022/610-511, 064/8092-911 és 064/8092-938 Szabadkai Közegészségügyi Intézet 024/571-333 és 064/1009-276 Nagykikindai Közegészségügyi Intézet 0230/421-102, 062/8833-841 és 062/8833-877 Nagybecskereki Közegészségügyi Intézet 023/566-345 és 069/210-1102

Bővebb információkért kattintson ide

Az Isten áldotta Bánság zselléreinek sorsa

Jeszenszky Ignác szociográfiai munkáiról

Mák Ferenc

2020. május 11., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Vitézlő nemes Szalay Pál uram 1906-ban Rimaszombatban megjelent Kóborlások – Úti rajzok és benyomások című kötetében Arad felé haladva így üdvözölte a Bánságot: „Szép sík földön, az Isten áldotta Bánságon halad keresztül vonatunk. Ez a mi aranyat termő Kánaánunk. […] A hűs árnyat adó lombos fák között ezüst szalagként tündöklik a Béga folyó.” Lelkesedése érthető, a vonat ablakán túl azonban alkalmanként árnyék is borult a tájra. 1897 és 1898 Bánátban a nagy agrárszocialista megmozdulások, az aratósztrájkok évei voltak, a csendőrök és a szocialista agitátorok által föllázított földmunkások között véres összetűzésre került sor, az eseményeket Németh Ferenc 1987-ben megjelent Bánáti agrárszocialista zendülések című tanulmányában dolgozta fel. A mozgalom egyik központja Elemér volt, de forrongott a nép Párdányban, Basahídon, Dolován, Aradácon és Mokrinban is, aminek következtében vármegyeszerte megerősítették a csendőrséget. A napszámosok, a zsellérek és a kisebb parcellával rendelkező parasztok a nyomorukért egyként okolták a vármegyét, a minisztert, Darányi Ignácot és a gazdag birtokosokat. 1897 tavaszán – érezve az elhatalmasodó feszültséget – Jeszenszky Ignác lelkész népes közönség előtt tartott nagykikindai előadásában a földmunkás és kisbirtokos közösség gazdasági süllyedésének okait tárgyalta, Kiáltó szó című munkájában pedig már a szociológia tényfeltáró eszközével és leíró módszerével a szegényparasztság társadalmi helyzetének bemutatására tett kísérletet.

Jeszenszky Ignác neve a nagykikindai gimnázium tanárainak névsorában először 1889-ben fordult elő – előtte Fekete Gyula végzett hitoktatói munkát az intézetben –, s az ágostai evangélikus lelkész egészen 1918-ig, a magyar középiskola megszűnéséig szolgálta az ifjúság lelki épülését. Kiáltó szó című tanulmányában a maga végezte tudományos felmérések alapján arra figyelmeztetett: az Alföldön a kisbirtokosok, a zsellérek és a mezei munkások a nyomor szélére sodródtak, az államnak sürgősen tennie kéne valamit az érdekükben, ha nem akarja, hogy szociális mozgalmuk zendülésbe, ellenőrizhetetlen lázadásba torkolljon. „Itt nem ötletszerű, hanem gyökeres intézkedésekre van szükség – írta tanulmányában Jeszenszky Ignác. – További halogatás esetén félő, hogy rövid idő múlva ott látjuk a kisgazda osztály jó részét is a nemzetközi túlzók kezeiben. Ennek az osztálynak maholnap éppúgy nem lesz veszíteni valója, mint a birtoktalan […] mezei munkásnak. Az pedig ránk nézve nem lehet közönyös dolog, hogy az ország földmívelő népességének 50–60 százaléka elpusztul-e”, vagy fölemelkedik az országépítők sorába. A tudós tanár az alföldi parasztságot a magyar nemzet biztos támaszának, anyagi-erkölcsi felemelkedése és előrehaladása biztos forrásának tekintette, ezért meglátása szerinte megjósolhatatlan következményekkel járna, ha soraiban indulna meg a társadalmi bomlás, ha a magyar Kánaán válna a „megélhetés élet-halál küzdelmének” színterévé.

Jeszenszky Ignác munkája, a Kiáltó szó a kora paraszttársadalmáról szóló legkiválóbb szociográfiai munkák egyike, a személyes részvéttől a statisztikai adatok hivatkozásáig fellelhető benne a műfaj valamennyi sajátossága. A társadalmi gondok iránt kellő empátiát tanúsító tudós néhány évvel később, 1904-ben a Közgazdasági Szemle felkérésére a Magyarország közgazdasági és közművelődési állapotát bemutató megyei monográfia-sorozatban megjelentette Torontál vármegye gazdasági monográfiája című munkáját, háttérrajzát annak a mérhetetlen elszegényedésnek, amely szociális katasztrófával fenyegette az alföldi vármegyék többségét. A szerző a gazdasági élet jellemző fogyatékosságait történelmi okokra vezette vissza, amikor kifejtette: Torontál vármegye is azon szerencsétlen régiók sorába tartozik, ahol a népek harcában nem volt olyan hosszabb, békés időszak, amelyben a lakosság művelés alá vonhatta volna a földet, megalapozhatta volna gazdálkodási rendjét és kialakíthatta volna gazdasági intézményrendszerét. A magyarság is, mely szerteszórva, beékelve él itt, „csak elhagyott, csenevész, tűrt nép, amelynek a mai gazdasági élete puszta tengődés azon elemek között, amelyek hosszú idők rombolásai után ma gazdasági téren s nemzetiségi tekintetben a vezérszerepet kezökben tartják”. Két emberöltő sem múlt el azóta, hogy Dél-Magyarország más tájaihoz hasonlóan, Torontál vármegye végtelen lápvilágát és mocsaras területeit új honfoglalói emberfeletti erőfeszítések árán újra kultúrtájjá avatták. Kezük munkáját dicséri, hogy lakói otthont teremtettek maguknak a mostoha vidéken. Nekik köszönhető, hogy Torontálban találhatók a legkiválóbb búzaföldek, az erdőségek, a fásított területek, a gondozott utak hiánya, a tanyarendszer gyér volta mégis kopár képét adja a sík földnek.

S ha korábban, a Kiáltó szó lapjain súlyos gondnak tekintette, hogy a torontáli magyar paraszt egyedül a mezőgazdasághoz köti az életét, más népekre hagyva az ipar és a kereskedelem kínálta lehetőségek kihasználását, a Torontál vármegye gazdasági monográfiája című tanulmányában ismét rámutatott: a nagyobb birtokkal rendelkező gazdák életét is döntő mértékben meghatározza a birtok gyarapításának szándéka, sokszor nem rászorultságból, de „mohó szerzési vágyból” nyúlnak a hitelek után, hogy a naponta árverezésre kerülő birtoktesteket összevásárolhassák. Ennek következtében a mezőgazdasági földterületek a nagybirtokosok kezében tömörülnek, ami azért szomorú, mert ezzel a nagyszámú apró gazdasági egzisztenciák a napszámosok társadalmába süllyednek le. A kisgazdák birtokainak többsége már túl sok terhet viselt magán, az újabb hitelek igénybevétele pedig „az utolsó tíz év alatt oly szembetűnő, s a gazdák helyzete annyira nem mutat javulást más téren, hogy a következő tíz év után, ha csak hatalommal nem nyúlnak a dolgok mélyére, úgy egy vészteljes nagy katasztrófára kell elkészülnünk” – írta Jeszenszky Ignác Torontál vármegye gazdasági monográfiája című munkájában, 1904-ben. Munkái révén az évtizedekkel később jelentkező falukutató mozgalom kiváló elődjét ismerhettük meg.

A századforduló éveiben a nemzetfenntartó kisgazda-társadalom Torontál megyében is az életéért küzdött. Egy ország jól működő gazdaságában az ember a munkával megszerzett javak révén folyamatosan gyarapodik, társadalmi pozícióját megerősíti, s ha rátermett, birtokát és vagyonát még növelheti is. Magyarországon azonban a XIX. század utolsó évtizedében már általános volt a kis- és középbirtokos osztály anyagi (és morális) hanyatlása, így Torontál megyében is „a társadalmi alsó rétegek szétmállása észlelhető”.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége