„A filmek nem csak azt mondják el, milyen a világ. Azt is elmondják, hogy milyen lehetne” – hangzik el Darren Criss karakterének szájából, és ezzel a második epizódban meglehetősen didaktikusan kapjuk meg Ryan Murphy legújabb miniszériájának magvát. Murphy amúgy is előszeretettel foglalkozik az Álomgyár és a hírességek titkos életével (ő a felelős többek közt a Viszály című sorozatért is), ugyanakkor imádja a „kívülállókat” (ja igen, ő henteskedett elénk kilenc évadnyi Amerikai horrorsztorit), és a kicsit giccses, kicsit lebutított történeteket (persze, a Glee-ről meg ne feledkezzünk). A Hollywood mindezeknek a keveréke, de leginkább kísérlet, hogy Murphy kitörjön a saját magának kikalapált öntőformából és „komoly” társadalmi mondandót közöljön. Sikere felemás, de karanténmozizásnak tökéletes, mert egy pillanatra elhiteti, hogy a nagy előrelépések varázsütésre is megtörténhetnek.
Hollywood, közvetlenül a második világháború után: a filmiparban rasszizmus és patriarchális diktatúra uralkodik. Jack (David Corenswet) dzsigolónak áll, hogy el tudja tartani várandós feleségét és születendő gyermekét, miközben nagyvászonra kívánkozna; Raymond (Darren Criss) egy film leforgatásába kezdene; a fekete, tehát az Álomgyárból alapjáraton száműzött Archie (Jeremy Pope) írt egy forgatókönyvet; eközben egy meleg srác (Jake Picking) épp most lódul neki karrierjének Rock Hudson néven; a stúdió élére pedig a főmufti betegsége miatt a felesége, Avis (Patti LuPone) kerül. Az ő útjaik gabalyodnak össze, hogy létrejöjjön a nagy film egy néger lányról, aki felmászott a Hollywood felirat tetejére, hogy onnan vesse magát az örökkévalóságba.
A több mint hatórás történet a valóságban indul: egy olyan valóságban, amelynek filmjeiben az ázsiai csak kurvának jó, a néger pedig csak szolgának. Aztán (kicsit butábban és laposabban) bejárja azt az utat, amelyet nemrég Tarantino hasonló című filmje is: átgyúrja a valóság szövetét, alternatív világegyetemet nyit, és valóságos kis szabadságharc indul ebből az egyetlen filmből, a Megből. Közben megtörténik minden, ami lehetetlen volt az ötvenes évek amerikai filmgyártásában: egy nő stúdiót vezet, egy néger csaj főszerepet kap egy drámában, a színészek pedig bátran vállalják homoszexuális beállítottságukat.
„Egyszer eljön a nap, hogy nem egy fél-ázsiai rendező leszel, hanem csak egy rendező. Én pedig nem egy fekete író, aki fehér csajokról ír, hanem csak író” – mondja Archie, de a miniszéria első fele egész másról látszik szólni, mielőtt az utolsó részben tök képtelen fikcióvá nő. A prostitució és az iparba bekapaszkodni vágyók élete félelmetesen összekeveredik. E szempontból kulcsjelenet a harmadik epizód partija George Czukornál. Színész és kurva, kurva és színész menthetetlenül összekeveredik e rendezvényen, rámutatva Hollywood visszásságára (és ne tévedjünk: csakis a nagyiparról van itt szó; isten őrizz, hogy a teljes szakma felett törjünk pálcát, ahogy ez a filmnek sem szándéka). Bizonyos értelemben a Weinstein-éra elkésett halálának fiktív, korai hattyúdala ez: a szopásért dolgozó ügynökök, perverz producerek és hímprostijaiknak munkát szerző idősödő színésznők világának elképzelt alkonya.
Ha van baj ezzel a sorozattal, akkor az pont a „hollywoodisága” – jóformán nincs olyan konfliktus, amely valóban akadályozná a nagy mű elkészültét és piacra dobását, és ha van is, az pillanatok alatt semmivé foszlik. Túl könnyű győzelem ez, még ha a diadal öröme meg is váltja ezt az érzést. Másrészt egy olyan világban, amelyben az Oscar-átadás még mindig iszonyú kevés nő, fekete és homoszexuális szereplésével történik meg (egy olyan iparban, amelyben mindegyikből bőven akad, szignifikáns elmaradás), érdekes próbálkozás a dolgok imaginatív helyrehozására.
Az már csak korona az irónia fejére, hogy mindez az Oscar-átadóról szintén száműzött Netflix csatornáján jelentkezik.
(Hollywood, Netflix, 2020. Kreátorok: Ryan Murphy, Ian Brennan. A főbb szerepekben: David Corenswet, Darren Criss, Laura Harrier, Jake Picking, Jeremy Pope, Patti LuPone)
