2024. március 28., csütörtök

A versmondás is néha egy kegyes hazugság

Molnár Krekity Olga: Nekem főképpen az a fontos, hogy a költő ott bolyongjon a lelkemben, hogy kettőnk között kialakuljon egy spirituális kapcsolat

Valahol olvastam: „Sztravinszkij írta egyik könyvében magáról a szubsztanciáról, tehát a lényegről, hogy Degas, aki szívesen kacérkodott a költészettel, egyszer panaszkodott Mallarménak arról: nem tudja befejezni a szonettjét, pedig hát annyi jó gondolata van. Erre Mallarmé csöndesen azt válaszolta, hogy a versíráshoz szavak kellenek.”

Molnár Krekity Olga versmondásában minden kiejtett szó úgy hangzik, mintha azt nem is lehetne jobban vagy másképp elmondani. Olga a versek megjelenítésénél hihetetlenül finom ösztönnel „csap le” a hallgatóra. Gesztusai, mimikája, jellegzetes alt hangja sok mindent elmond róla. Sziveri János kamerába mondott verselése után tőle hallottam először a Bábelt, emlékszem, olyan hatást tett rám, hogy odaragadtam a székhez.

A versek kiválasztása nagyon sokat számít. Vajon Olga hogyan teszi ezt? Mikor és milyen lelkiállapotban olvassa a verseket? A költő személyében, úgymond, együtt megtalálja a szenvedő embert,  a könyörtelen diagnosztát és a gyógyító orvost is?

Amikor Molnár Krekity Olga megjelenik a színpadon, rögtön magára hívja a figyelmet. Talán azért, mert egy különös jelenséget látnak benne, mint ahogyan én is. Kóka Rozália mesemondó, aki több előadóestet szervezett neki, mindig azt mondta róla: „Istenem, te lány, úgy megszépülsz a színpadon!”

Olga 50 éves pályáján versmondóként, felkészítő tanárként és a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének alapítójaként is kinyilvánította a költészethez való hűségét, elkötelezettségét.

Beszélgetésünk elején Latinovits Zoltán egy gondolatát idéztem neki. „A vers az ember legtöményebb megnyilvánulása, leganyagtalanabb röpülése, leforróbb vallomása  a létről. A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása, megidézése, ritka szertartás, míves fohász. Valami, ami születésének pillanatában a halhatatlanságra tart igényt. ”

Neked is van kedvenc idézeted, ami akár a hitvallásod is lehetne?

– Illés Endre Skarlát című novellájának a kezdő mondata sokban meghatározta világnézetemet: „Hogy mérgez a hazugság, és az igazság visszaadhatja a világ valódi arcát, ebben az elrendelt bizakodásban hatéves koromtól kételkedem.” A skarlát egy olyan betegség, amely ha a torokgyíkkal szövetkezett, nagyon sok gyermekáldozatot követelt még a múlt század elején is. A novella gyermekhőse ettől szenved. Gyenge és étvágytalan. Édesanyja kitalál egy mesét, hogy méheket vettek neki, amelyek azért gyűjtik nap mint nap szorgalmasan a mézet, hogy ő meggyógyuljon. A mese egyre jobban színesedik, a gyermeknek a fantáziája szárnyalni kezd, és elkezdi kanalazni a mézet. Amikor meggyógyul, a méhek keresésére indul, mert szeretné megismerni őket. Ekkor kiderül az igazság, kitudódik, hogy boltban vették a mézet. A kisfiú annyira ledöbben a hazugságon, hogy ismét belázasodik. Ezt a mesét sokszor, sokféle közönségnek adtam már elő, s mindig nagy hatással van a hallgatóságra. Kicsalja a könnyeket. Mindig jó, ha tudjuk az igazságot, vagy olykor szükség van a kegyes hazugságra is? Ha valakit nagyon szeretünk és féltünk, eltitkoljuk előle a bántó és sértő igazságot. A vers is valójában – amint azt Latinovits Zoltán is elmondta – egy fennkölt játék. A játék, ha szívből jön, ha őszinte, akkor igaz. De játék! S mint ilyen, nem lehet valóság! A költemény többrétegű igazságról tanúskodhat: arról az állapotról, amelyről a költő beszél, amikor megszállta az ihlet és leírta a gondolatait, érzéseit. Ez az igazság azonban másként mutatja meg magát az olvasónak, s megint másképp a versmondónak, aki voltaképpen egy produkciót készít belőle.

 Az én belső igazságom nem biztos, hogy megegyezik a hallgató igazságával, nem biztos, hogy ugyanabban hiszünk, ugyanazt érezzük, ugyanazt gondoljuk. József Attila Thomas Mann üdvözlése című versében találtam rá egy ehhez hasonlatos mondatra: „Te jól tudod, a költő sose lódit: Az igazat mondd, ne csak a valódit,/A fényt, amelytől világlik agyunk,/Hisz egymás nélkül sötétben vagyunk”... Na már most, mi az igaz és mi a valódi? A versmondás kapcsán is sokszor fel lehet tenni ezt a kérdést. A gyerekeket sose az én igazságomra tanítom, hanem mindig úgy próbálom vezetni őket a vers világában, hogy a saját érzéseiket tárják fel. A saját gondolataikat. Azért ragaszkodom ehhez, mert tudom, tapasztaltam, hogy a versnek van egy terápiás jellege. Amikor elemzünk egy verset, azt tanácsolom, hogy a gyermek képzelje hozzá a saját történetét, próbálja meg a saját szavaival elmondani, hogy miről szól a vers. Ez lavinaként zúdul az érzékeire, felszabadítja őt. Amit Latinovits is mond, elbűvölte, elbájolta a vers, és egészen más érzéseket hozott ki belőle.

Babits Mihály szerint az előadott vers olyan, mint a napsütötte táj. „A vers: a táj, az előadás: a napfény. Az olvasó is felolvas csak némán. A versmondó mit tesz a verssel?

– Egy újat alkot belőle. A szivárványnak egy újabb színskáláját adja hozzá.

Engem, ha magával ragad egy alkotás, rögtön hangosan olvasom fel, mert akkor tudom igazából eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Más a néma olvasat, és más a hangos olvasás. Hangos olvasáskor már halljuk a zenét, a ritmust is. De nekem főképpen az a fontos, hogy a költő ott bolyongjon a lelkemben, hogy kettőnk között kialakuljon egy spirituális kapcsolat. A költő azért írta meg a verset, mert közölni akart valamit önmagáról, a környezetéről, és én is azért szólaltatom meg, mert el akarok mondani valamit magamról a saját jel- és jelképrendszerem szerint. Nem biztos, hogy ugyanazt.

Régi föltevésem, hogy hiába készítek el egy tervet magamban arról, hogyan fog szólni a történet, az alakok, amikor leteszi őket az ember a papírra, autonómiát kapnak, és eldöntik önmaguk, hogy hova akarnak fejlődni, meghatározzák útközben való kalandjaikat is. Neked volt hasonló élményed?

– Amikor olvasok, látom magam előtt a szereplőket, amikor írok, akkor is. A vizualizációt aktívan használom. Nagyon sok írótól hallottam, és ez velem is megtörtént, mivel szépirodalommal is próbálkoztam, hogy kitaláltam egy történetet, és egyszerűen a szereplők elkezdtek önálló életet élni, feldúlták az elképzelésemet. A versmondásban is van ilyen. Magamban elképzelem, mit hogyan csinálok majd, aztán a szövegmondás rejtett folyamatában mindez felborul, valahol mélyen a lelkemben átalakul, és teljesen más röppen ki belőlem. Akik engem ismernek, tudják, hogy drámai alkat vagyok. Imádom a balladákat. A balladamondást tartom a legnehezebb előadói műfajnak. Egyszer, amikor készültem az előadóestemre, a szabadkai kis lakásunkban kiszorultam a konyhába, és ott próbáltam. A szobában a lányom meg a fiam játszott. Észre se vettem, amikor a fiam áthaladt a konyhán. Te mindig a halálról beszélsz?  Abban a pillanatban mintha elvágtak volna. Mindaddig észre se vettem, hogy azok a szövegek találnak meg, ahol elmúlás és elválás van, fájdalom vagy sírás, szóval dráma és tragédia. Ezek a szövegek a mai napig is ragadnak rám, bevonzanak. Ilyen szöveg Sziveri János Bábelje. Imádom ezt a verset, nem lehet nem őszintén elmondani. A Bábelt egyszer Kikindán adtam elő, férfi pizsamában, mezítlábasan. Ez, hogy beöltöztem, semmit sem ért volna, ha nem bújtam volna el az öltöző sarkába, magamba roskadva, összekuporodva és meditálva, hogy a színpadon megszólaltassak egy rákos beteget, akinek tényleg lóg az orrából a műanyag kábel. Összetett lelki folyamat ez a fajta alkotómunka. Vannak versek, amiktől félek, mert tudom, hogy mérhetetlen őszinteséget, nyitottságot követelnek. Nem titkolom, imádkozni is szoktam, izgulni, hogy sikerül-e.  

Szereted a „bátor” költőket, mindenféle értelemben. Sokszor kerültél olyan helyzetbe, hogy szükséged volt a segítségükre?

– A versek engemet nagyon sok élethelyzeten keresztül átsegítettek. Édesanyám halálát, elvesztését nem tudtam volna átvészelni, ha Horváth Emma tanárnő nem adta volna a kezembe Utasi Mária Rege a forrásról című versét, vagy nem mondtam volna el a Kőműves Kelemenné című balladát. Nagyon sokszor megtörténik, hogy Utasi Mária versénél sírva fakadok még ma is. Bizonyos érzelmek elraktározódtak bennem, a tudatom alá úgy bemarták magukat, hogy önkéntelenül elered a könnyem. Visszaköszönnek azok az emlékek, hogy miért is kaptam ezt a verset, és miért is mondtam akkor el.

Vannak érdekes egybeesések. Ennél az Utasi-versnél, például, amikor eljutok ahhoz a sorhoz, hogy „látom a héttornyú templomot, mint hét karcsú gyertyaszál”,valahol mindig megkondul egy harang. Na, itt a spiritualitás! Itt van a visszajelzés, amikor úgy érzem, hogy beszélgetek a költőkkel, hogy van egy fajta kapcsolatom azokkal az íróemberekkel, akiknek a szövegeit mondom.

Érezted már azt, hogy annyit érünk, amennyit meg tudunk őrizni a gyermekkorunkból? Mondják, sokunkban nemcsak a gyerekkor emléke rögződik, hanem a gyerekkori természet is.

– Elég magányos gyerek voltam, az öt lány közül én voltam a legfiatalabb. Gyakran csavarogtam az udvarunk végétől messze elnyúló szántóföldeken, miközben fűhöz-fához beszéltem. Olvasmányélményeimet elmeséltem a szitakötőnek, a paradicsombokornak, és aztán ezek a szerepjátékok odáig gyűrűztek, hogy már rímes verssorokat találtam ki, amit dúdolgattam, énekelgettem. Gyerekkorom illetékességébe tartozik még egy történet. Apám szeretett kártyázni, eljárt egy zugkocsmába, ahol egy haverja, a Petyi bácsi rendszerint érdeklődött, mit tanultam az iskolában. Egyszer hozott egy kazettás magnót, egy orosz Sokolt. Nem tudtam, mi az, csak annyit láttam, hogy lenyomott egy gombot, és azt mondta, mondjak egy verset. Az is lehet, hogy a Csigabigát vagy a Boci, boci tarkát hadartam el, már nem emlékszem pontosan, aztán visszapergette a szalagot, és lejátszotta. Szó szerint kővé meredtem. Mi ez a csoda?! Akkor fedeztem fel a hangomat, de csak ötödikes koromban kezdtem el versmondó versenyekre járni, amikor bekerültem az Ivan Goran Kovačić városi iskolába. Odahaza volt egy lovas kocsink meg egy Micka nevű lovunk, és mikor apa hazajött a földről, kifogta a lovat, de az udvaron hagyta a szekeret, amiből mi, gyerekek színpadot varázsoltunk. Énekeltünk, táncoltunk, jeleneteket rendeztünk… Színész nem akartam lenni sose, de színházba járni nagyon szerettem. Tudtam, hogy színész nem lesz belőlem, mert lámpalázas és szégyellős gyerek voltam, ha megszeppentem, mindjárt elsírtam magam. Imádtam a színházat, de a nézőtérről. A szabadkai Népszínház minden magyar előadását láttam, mert anyám bérletet vett énmiattam. Látod, milyen érdekes, a színházat nem vállaltam be, de hogy egyedül álljak ki a pódiumra, azt igen.

Lényeges kérdés, hogyan tud az ember kapcsolatot találni a nézőkkel.

– A versmondás intimitást követel. Az a lényeg, hogy figyeljenek rád. Az első egy-két mondat után az ember megérzi, hogy megfogta-e a közönséget vagy sem.

Ha tapintani lehet a csöndet, az jó, nagyon jó visszajelzés.

Önmagaddal szembeni igényesség jellemez, számodra nagyon fontos a vers minőségi terjesztése.

– Versmondóként az Életjelből nőttem ki. Az anyaországban sajnos nemigen tudtak rólunk. 1994-ben létrehoztuk a Vajdasági Magyar Versmondók Eegyesületét, hogy eljuthassunk a különféle külföldi versenyekre. Így például Nagykanizsától kezdve Pásztón át a romániai Szatmárnémetiig mindenütt ott voltunk, és szép eredményeket értünk el. Általában a dobogón végeztünk, ott voltunk az első három, vagy az első öt között. Számomra ez a siker bizonyítja, hogy nem volt hiábavaló a munkánk. A vajdasági költőket, írókat sem ismerték. Amikor először meghallották Domány Zoltán előadásában Domonkos István Kormányeltörésben című versét, verseny után kézről kézre járt a szöveg, másolták, sokszorosították. Így jártam én Sziveri János Bábel című költeményével. Vagy Elor Emina Fehér Ferenc Óda a szélhez című művével. Szóval afféle apostoli küldetést is végeztünk, népszerűsítettük a vajdasági magyar irodalmat. Ennek érdekében hoztuk létre 1996-ban a Dudás Kálmán Nemzeti Vers- és Prózamondó Versenyt, amelyre immár Magyarországról is érkeznek résztvevők.

Huszonöt évet megélt az egyesület. Jómagam pedig versfelkészítő tanár lettem. Nagyon jó gyerekekkel dolgozni, varázslatos találkozások ezek. Némelyik úgy bontakozik, nyílik ki, mint egy kagyló, és az igazgyöngy ott van valahol, csak meg kell találni. A nyári Szép Szó Műhelyünkben, egyhetes táborunkban pedig szélesre tárjuk az ablakot a versvilágra. Általában ötven-hatvan fiatallal dolgozunk ilyenkor, korosztályok szerinti csoportokban. Drámapedagógiai és más közösségi foglalkozásokkal, játékosan tanítunk. 

Szerinted is egy versmondás a személyességtől, a személyes megnyilvánulástól lesz érdekes?

– Igen, úgy jó, ha személyesre sikerül. Ehhez nagyon fontos, hogy a versfelkészítő tanár megismerje a gyerek lelki világát, jellemét, képességeit. Miután megismertem az egyéniségét, megpróbálok olyan művet adni a kezébe, amiben megtalálja önmagát. Ha egy izgága, robbanékony gyerekkel találkozom, akkor biztos, hogy nem egy lírai verset választok neki. Mindannyian hordozunk valamiféle batyut a hátunkon. Egy érlelődő, fejlődő tinédzser pedig különösen. Ilyenkor Pandóra szelencéjét ki kell nyitni, ki kell építeni a bizalom hídját egymás között. Ha sikerül ez az első lépés, akkor várhatóan őszintén szólal majd meg a vers is. Mindig arra szoktatom őket, hogy a feltörő érzéseikhez történeteket is társítsanak. A saját élményeiket. Mondok egy példát. Egy versben nem tudod kifejteni a kutyaszeretetet, ha nem volt kutyád, ha semmilyen kapcsolatod nem volt vele, nem simogattad, nem etetted, nem sétáltattad. Ilyen apróságokon múlik, hogy személyessé és igazzá válik-e a vers.

A kortárs költészet azért áll közelebb a fiatalokhoz, mert az alkotó nem megjátssza, hogy gyerek, hanem ténylegesen is gyerekhangon szólal meg. Úgy gondolkodik, úgy lát, úgy beszél, mint ők.

– A versmondás olyan, mint a matematika, először a szorzótábla, utána a többi művelet. Kezdjük a gyermekversekkel, mondókákkal, és aztán fokozatosan építkezünk. Ha rátermett a gyermek, akkor minden műfajjal meg kell ismerkednie. Néhány éve szinte minden versenyen kérni kezdték a kortárs költők verseit. Akkor megtaláltuk magunknak Terék Annát, Csík Mónikát, Lackfi Jánost, Varró Dánielt és másokat. Miért a kortárs? A kortárs költő nem törődik azzal, mit gondol az irodalomkritika, hogyan vélekedik az irodalomelmélet, ő gyerekként él és gondolkodik, és beszél. S csakis gyerekolvasóitól teszi függővé, hogy jók-e vagy sem az írásai. Ha elfogadják és mondják, akkor bizonyára jók, s innentől kezdve bárki bármit mondhat.

Mondhatni, különös vonzalom és rokonszenv köt a fákhoz.

– Kár, hogy esik az eső, és nem tudom megmutatni a kertem. Tegnap kint kávéztam. Előttem a terebélyes meggyfa, ülök és nézem, közben mondogatom: Édes Istenem, mennyit harcol viharral, széllel, faggyal, köddel, férgekkel, gombával, és szótlanul tűri. Mi mindenért panaszkodunk, ha nem esik az eső, azért, ha süt a nap, meleg van, az a bajunk. Róluk kellene példát venni. A fáról, mely szívós, kitartó, még akkor is, ha télen zörgő csontú ágak nyújtják karjukat az ég felé, ám tudjuk, tavasszal zöld élet rügyez. Nekem a fa nemcsak egy mitikus szimbólum. Hiszek abban, hogy spirituálisan nekünk is van gyökerünk, meg fatörzs testünk, és van borzas lombkorona szellemünk, ami a fölső, éteri lényekkel van barátságban. Hiszek a test-lélek-szellem hármas egységében, ami megtestesül a fánál.

Hamvas Béla szerint a fák fény felé törekszenek. Még a legsötétebb korban is. Az irodalom nem oldhatja meg az élet minden kérdését, de vajon miben segíthet?

– Nem érzem magam vesztegzár alatt, mert van kertem, itt vannak a fák, nyílnak a virágaim, és ez erőt ad nekem. A házunk szántóföldek tövében bújik meg. És tudod, milyen fantasztikus érzés, amikor az érett búzatáblák közt sétálva kinyújtod a karodat, és érzed a feléd áradó meleget? Fény szelídül a zöld árnyalatokon, másmilyen a zab színe, lassan aranyló a búzáé, harsogó a kukoricáé. Nincsenek gyomok. Minden attól függ, hogyan szemléled. Gyom az, aminek nem látod a hasznát. Valamennyi növény valójában gyógynövény is lehet. Ha nem ott nő, ahol te szeretnéd, akkor kitéped, mert annak nem ott a helye. Így vagyok az irodalommal is. Ha a könyvespolc előtt állva egy bizonyos kötethez nyúlok, az nem véletlen. Az valamilyen üzenet. Pont azt és most kell olvasnom. Talán valamilyen gondolat kibogozása végett. Egy érzelmi gubanc megfejtéséért. Egy terv megvalósításáért… Szóval afféle házi pszichoterápia az irodalom.

Egy életes példa… A szabadkai kórházban műtétre vártam. Féltem. Néztem ki az ablakon, és picsogtam. Jöttek a takarítónők, mosták föl a padlót és megkértek, hogy menjek egy kicsit arrébb. Újra ránéztem az ablakra, és hirtelen másként láttam a világot. Az előbbi ablak maszatos volt, piszkos, azon át bámultam a világot, és ez visszahatott a hangulatomra. A másik ablak tiszta volt, és rajta keresztül mindjárt megláttam a cikázó fecskéket, és erőre kaptam. Így vagyok egy-egy aláhúzott sorral a könyveimben, amikor rossz hangulatba kerülök, előveszem ezeket és olvasgatom.

Minek könyveled el sikered, a díjakat, elismeréseket? Hosszú a sor, a sok közül egy pár: Radnóti-díj, Latinovits-érem, életműdíj, Magyar Életfa Díj.

– Azt mondtam magamnak, ha valamikor megkapom a Magyar Életfa Díjat, az lesz a csúcs. Megkaptam. 50 éves pályámat koronázta meg. Nyilvánvaló, hogy van az előadóművészben valamilyen benső kapcsolat a maga szolgálata és az emberek szolgálata között. Az előadóestet azért csinálom, hogy jól érezzem magam, de versenyre azért megyek, mert meg akarom mutatni, mit érek. A díjakkal meg az elismerésekkel óvatosan kell bánni. Ezek olyan pozitív visszajelzések, amelyekre olykor szüksége van az embernek, de aztán tovább kell menni. Igényes, maximalista és kritikus vagyok, elsősorban önmagammal szemben, s ugyanezt várom el másoktól is. Ha elmarad a visszajelzés, ha nem mondunk és nem hallunk véleményt, érzelmileg elszegényedünk, tudatunk beszűkül. Néha azonban szükség van a kegyes hazugságra is. Megesik, hogy az többet használ, mint amikor az igazat mondod, és nem a valódit.