2024. április 20., szombat

Ölelés nélkül

Édesanyának lenni óriási ajándék az élettől. Tapasztalatból mondom, hogy igazából akkor értettem meg az édesanyámat, amikor magam is anya lettem. Az anyaság teljesen megváltoztatja az ember életét. A gyermek érkezéséig én voltam világom központjában. Attól kezdve, hogy megérkezett az első baba, ő lépett előre, és minden körülötte forgott. Továbbra is dolgozó nő maradtam, feleség meg barátnő, de mindezek előtt, elsősorban édesanya, mert ez a legfontosabb mindenik közül. Óriási öröm és sok-sok aggódás édesanyának lenni. Olyan érzés volt számomra gyermekeim születése, mintha attól a pillanattól kezdve egy kiolthatatlan szerelem lobogna bennem. És ez máig tart. Mindegy milyen nehéz pillanatok következtek, ezt az érzést soha semmi sem tudta felülírni. Ezért számomra az anyák napja gyermekeim világra jövetelének az ünnepe is.

Azt vallom, hogy minden édesanya jót akar a gyermekének, vagy legalábbis ez kellene, hogy legyen a világ rendje. Amikor világra jövünk, az édesanya karjaiban lelünk nyugalomra, a biztonságot jelenti nekünk az anya dúdolása, ölének melege. Aztán, ahogy cseperedünk, változik az anya-gyermek viszony, de egy dolog nem változik: szeretetének intenzitása. Az édesanya ugyanúgy szereti a 30 éves fiát is, mint amikor először megpillantotta őt. Egy anya szemében a gyermek sohasem nő fel. Büszkék vagyunk a sikereire, látjuk ugyan, hogyan lesznek egyre komolyabb problémái, csodáljuk is, ha felnőttként megoldja őket, de legbelül a mi pici gyermekünk marad, akinek mi vagyunk a végvár, a világnak az a biztos szeglete, ahol mindig a feltétel nélküli szeretet várja.

A pszichológusok unalomig hajtogatják, el kell mondani szeretteinknek, mennyire szeretjük őket. Ma is, meg holnap is. Nem tudom, én hányszor mondtam el édesanyámnak, hogy szeretem, hogy milyen nagyra tartom. Gondolom, nem elégszer. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudta/tudja, mennyire szeretem még most is. Korrigálásra már nincs lehetőségem. A halál elragadta, de mégis úgy érzem nagyon sokszor, itt van velem. Emlékszem a nevetésére, emlékszem a haja színére, még fiatal korából, a tempóra, ahogyan sietett, és ahogyan ölelt – felnőtt koromban már –, ahogyan nagyon tapintatosan próbálta elmondani, mit gondol, de sohasem tolakodott. Az emlékeket nem az agyamból próbálom előkotorászni, mert egyáltalán nem bizos, hogy jól emlékszem az eseményekre, hanem a szívemből jönnek. A hangulatok, az érzések maradtak meg, nagyon-nagyon erősen.

Magunkkal visszük édesanyánknak nemcsak az emlékét, hanem tovább éltetünk számos dolgot, amit tőle tanultunk. Gondoljunk csak arra, hogy a tökfőzelék csak úgy lehet finom, ahogyan ő főzte, hogy az a húsleves, amit ő készített, utolérhetetlen. Mondhatjuk most, hogy a konfitált kacsasült a legjobb a világon, ő ezt a szót nem ismerte, de lassan sütötte és a végén omlós meg ragadós volt a hús. Konfitált, csak nem tudta. Csinálta, ahogyan azt a saját édesanyjától tanulta.

Igyekszem én is tovább örökíteni az ünnepek hangulatát, a gasztronómiai örökségemet és nem is tudom, még mi mindent, hiszen ezt az ember nem tudatosan teszi, hanem úgy menet közben. Így tanultam meg kelt kalácsot sütni, ami igencsak próbára tett, és a kaporszósz szeretetét is otthonról hoztam.

Hogy mit visznek tovább az én gyermekeim, nem tudom. Van egy fájdalmas emlékem, lehet, hogy nekem még jobban fáj, mint az akkor ötéves kicsi fiamnak fájhatott.

Megünnepli-e az anyák napját?

Igen: 83 (46,6%)

Nem: 95 (53,4%)

Hazaért a napköziből és nagyon-nagyon szomorú volt. Addig bátorítottam, mondja el, mi történt, míg nagy sóhajjal indítva belekezdett: Anyák napja volt és az óvónő megkérdezte, kinek mit szokott csinálni otthon az anyukája. Az egyikük az mondta, az ő anyukája mos, a másiké főz, a harmadiké takarít és ez így ment sorba. Láttam magam előtt, hogyan fokozódik a hangulat a gyerekek között, és hogyan nőnek az anyukák pillanatok alatt óriásokká. Egymást túlkiabálva mondogatták, hogy az anyukájuk vasal, porszívózik… és kezdődött elölről a felsorolás. Mindenki úgy érezte, az ő anyukája a legjobb, a legügyesebb. A kisfiam vallomása szerint csak ő nem jelentkezett, mert nálunk mindent a Kati csinál. A házvezetőnő főz, porszívózik… De egyszer csak összeszedte minden bátorságát, felnyújtotta a kezét és azt mondta, az ő anyukája is szokott főzni. A helyzetet megúszta, de úgy érezte, hogy hazudott, hiszen a házvezetőnő szokta otthon ebéddel várni. Sírt, miközben mesélte a történteket. Amikor emlékeztettem, hogy vacsorát mégiscsak anyuka készít neked, és szombaton meg vasárnap, amikor nem jön a Kati, akkor is anyuka főz, nagyon megnyugodott. Talán nem is attól, hogy neki is olyan az anyukája, olyan óriás, mint a többieké, hanem attól, hogy mégsem volt hazugság, amit mondott. Mert ugye, hazudni nem szabad.

Régi történet ez, mégis gyakran eszembe jut. Most éppen azért, mert nem tudom, hogyan látják gyermekeim anyai helytállásomat. Erről nem beszélgetünk, én úgy tartom, hogy a világ legszerencsésebb anyukája vagyok, hogy ők lettek a gyermekeim, a szeretetükből azt érzem, hogy nekik is nagyon jó, hogy én vagyok az édesanyjuk. Nem részletezzük. Azt hiszem az az élet rendje, hogy amikor az ember elveszti az édesanyját, akkor gondolja végig, hogy ki is volt ő. Számomra József Attilánál megrázóbban senki sem fogalmazta ezt meg. A Kései sirató meg a Mama című vers a legszebb ajándék, amit anya gyermekétől valaha kaphatott.

„Már egy hete csak a mamára

gondolok mindig, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő –

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.”

Az anyák napjának megünneplése a mi családunkban a gyerekek növekedésével változott. Az óvodások rajzoltak anyukájuknak, aztán kiszaladtak a kertbe és letéptek egy tulipánfejet. Emlékszem egyik alkalommal idősebbik kisfiam a hivatalos köszöntés, meg az orgonacsokor átadása után, egy csokor zöldborsó-virágot szedett a veteményeskertben, és azzal még egyszer felköszöntött. Idén csak a virágküldő szolgálat érkezett a csokorral, azt követően pedig hosszú telefonbeszélgetés következett. A koronavírus-járvány felülírta ezt az ünnepet is.

Az anyák napjának megünneplése az ókori görögökhöz nyúlik vissza. Rheát, az istenek anyját ünnepelték elsőként, majd ez kiterjedt más anyák megünneplésére is. A középkorban Angliában a családjuktól messze dolgozó szolgálók szabadnapot kaptak erre a napra, hogy hazautazhassanak édesanyjukhoz.

Anna M. Javris próbálta nemzetközi ünnepé tenni az édesanyák napját 1907-ben, és erre május második vasárnapját jelölte ki. Ez volt édesanyja halálának napja. 1914-ben az Egyesült Államokban az anyák hivatalos ünnepévé nyilvánították ezt a napot. Ausztriában, Hollandiában, Csehországban, Szlovákiában, Németországban, Finnországban és Törökországban azóta is ezen a napon tartják az anyák napját.

Mint minden ünnepet, ezt is hamar kiaknázták a virágüzletek és az ajándékboltok. S amikor Anna Javris látta, mivé lett az általa kezdeményezett ünnep, tüntetéseket szervezett az anyák napjának megünneplése ellen, és nem kívánta, hogy nevét összefüggésbe hozzák ezzel a nappal. Élete végére megbánta tettét. 85 évesen halt meg és soha sem tapasztalhatta meg az anyaságot.

Magyarországon május első vasárnapján először 1925-ben ünnepelték az anyák napját. Három évvel később már miniszteri rendelettel hivatalos iskolai ünnepéllyé tették. Május első vasárnapján ünnepelnek még Litvániában, Spanyolországban, Portugáliában, Romániában és a Dél-Afrikai Köztársaságban.

Szerbiában karácsony előtt két héttel tartják a Materice vallási ünnepet, amikor felköszöntik az anyukákat. Az ősi szokás szerint a gyerekek meglepetésszerűen egy kötéllel összekötözik édesanyjuk lábát és miközben oldozzák el, felköszöntik, az anya megajándékozza őket. Érdekes, nem az anya kap ajándékot, hanem ő ajándékoz. A hagyományok szerint a férjezett asszonyokat is megkötözték. Az ünnep része volt az adományozás. Ilyenkor a nők megajándékozták a szegény vagy árvaházban nevelkedő gyermekeket.