Az utóbbi hetekben, lassan inkább hónapokban unalomig koptatták a frázisokat, miszerint a járványügyi helyzet miatt végre több alkalmunk van változtatni az életünkön, befelé fordulni, magunkkal törődni, lelassítani a rohanást, megtalálni belső nyugalmunkat, és új lapot kezdeni sorsunkban. Az a gondolat is gyakran megjelenik, miszerint az „ezt” követő korszak nem lehet ugyanolyan, mint a válság előtti, kisebb-nagyobb-legnagyobb kiterjedésű közösségeinkben. A kijelentésekben sok igazság van, főleg az utóbbiban, elég a természet, az élővilág lassú, fokozatos újjáéledésére gondolni. (A minap olvasom, a Boszporusznál a hajós turizmus leálltával újra látnak delfineket, sőt, egyre közelebb a partokhoz. Velence vízi élővilága évtizedek óta nem látott módon élénkült fel. A zajt, füstöt-szmogot és műanyagszemetet termelő ember visszahúzódásával helyre látszik állni a valódi rend?)
(Illusztráció: pixabay.com)
Biztosnak gondolom, hogy a nyugati típusú létberendezkedésnek újragondolásra van szüksége. A fenti szavak, amelyek valójában egyfajta megszemélyesülés nélküli, absztrakt megváltásvárásról árulkodnak, elég bizonyítékul szolgálnak. Változtatni természetesen semmit sem lehet felülről és erővel-erőszakkal, minden eddigi ilyen kísérlet jól megérdemelten rendre alámerült a történelem süllyesztőjében (bár nem hiszem, hogy nem lesznek újabbak). Ám a fokozatos, lassú életmód-átalakulásra, egyfajta szükségszerű alkalmazkodásra, organikus társadalomváltozásra talán van esély, ezt pedig nyilvánvalóan a természeti környezet és a minden tekintetben egyre mechanikusabbá váló társadalmi rendszer közti feszültség idézheti elő.
Sajnos szkeptikus vagyok. Könnyedén el tudom képzelni, hogy ha évtizedek múltán egy, a mainál sokkal magasabb feszültségű „világpolitikai” helyzetben a koronavírus-járványra gondolunk, úgy fogunk rá tekinteni, mint egy kellemetlen, veszélyes, de utolsó elszalasztott esélyre. Egy fel nem ismert figyelmeztető jelre. Amikor nem kazánrobbanással, hanem még jóval humánusabb módon állíthattuk volna meg a szakadék felé egyre őrültebben száguldó vonatot – a technológia uralma és hatalma alá rendelt emberi természet elfojtásából fakadó „kultúr” tombolást, a földgolyón keresztbe-kasul fejvesztve és élményt hajszolva nyüzsgő tömegeket, és a monitorok között eszeveszetten cikázó gondolatokat. És a lelkekben lévő rejtett feszültség rohamos növekedését, amely minden világpolitikai viszonyrendszernél komolyabb következményekkel járhat.
Mert a fent említett frázisok valószínűleg túlnyomórészt azok maradnak, aminek nevezem: üres szlogenek, pózok, hiszen most ez a divatos. Mert arról már kevesebb szó esik, ha egyáltalán, hogy annak a „másféle” világnak milyennek kéne lennie. Mert ha erről a problémáról igazán mélyen, lényegre törően kezdenénk elmélkedni, nagyon hamar kellemetlen helyzetbe kerülnénk. Mert a valódi megoldás azt jelentené, hogy le kellene mondanunk azoknak a „dolgoknak” a nagy részéről, amelyeket mindennapi komfortunk „szerves” részeként élünk meg jó ideje.
És ebből a szempontból az egész koronavírus-járvány teljesen marginális tényezővé válik. Mert a tények nélküle is tények.
Léteznek azért elképzelések, merre tovább, ha. Vegyünk két radikálisat – bár a hirdetők szerint egyik sem az.
A technokrata felfogás szerint ugyanúgy kell tovább működni, mint eddig – pontosabban jobban. Hatékonyabban. Óvatosabban, de mindent ugyanúgy folytatni, mint eddig. Újra felpörgetni a gazdaságot, hajszolni a profitot, visszavenni az irányítást, vagyis: „Reméljük, mielőbb visszaáll minden a régi kerékvágásba.”
A másik radikalizmusnak már a jelenlegi válság előtti időkben is ugrásszerűen növekedett a népszerűsége, de a következő években áttörés jöhet, csúcsra érhet. „Zöldnek” lenni trendibb, mint valaha, és az eredetileg békés természetbarátsággal, környezetvédelemmel nincs is baj. Ám a nyugaton egyre nagyobb méretekben megfigyelhető, többnyire öntudatlan önutálattal vegyes „zöldség” – „megérdemeljük a válságot”, „a természet jól teszi, hogy visszavág nekünk”, „nem vállalok gyereket a bolygó jövője érdekében” stb. – ugyanolyan veszélyes irány, mint minden más radikalizmus.
Kétségtelen, hogy a természethez kell visszatalálni, de nem mindegy, hogyan. Hűnek kell maradni azokhoz az értékekhez, amelyek emberré tesznek, és ezzel egyidejűleg hűnek a természethez – a külsőhöz és a belsőhöz egyaránt.
