Leülök a számítógép elé, megnyitom a virtuális osztályt, és fogadom a diákok jelentkezését. Megkezdődik az óra. Megbeszéljük az aznapi tananyagot, majd elindítom a témával kapcsolatos tévéórát, amelyet meg kell nézniük, utána pedig megbeszéljük. Kérdés-felelet írásban vagy rövid esszé házi feladatnak, rövid videók verstanuláskor. Ilyen és hasonló módon zajlanak a magyarórák mostanság.
Hirtelen jött ez a sokféle impulzus. Amikor kiderült, hogy a megszokott módon nem lesz tanítás, először mindenki megtorpant. Sejtettük ugyan, hogy nem lesz könnyű, de azt nem, hogy ilyen hosszan tart. Amikor jött a rendelet, hogy online tanítás kezdődik, a kollégákkal összedugtuk a fejünket, hogy megbeszéljük, melyik digitális eszközt fogjuk használni, hogy egységesek legyünk, ne próbálgassuk egyenként a sokféle lehetőséget, hogy tanárnak, diáknak egyaránt megfeleljen, és tudjuk, tudják is kezelni, hogy ugyanabban a rendszerben tudjanak tanulni.
Az első néhány napon tele voltunk dilemmával, képesek leszünk-e egyáltalán helytállni. Aztán szép lassan kialakult minden. A káosz kezdett rendszerré válni. Megtanultuk, hogyan kell használni a technikát a tanításban, a tanulók is egyenesbe kerültek. Azok a diákok, akik egyébként is szorgalmasak, érdeklődők, most is teszik a dolgukat. Aki meg eddig is hanyagolt, most sem teszi másként. Sajnos.
Valami azért hiányzik. A diákoknak is, nekünk, tanároknak is. Ez pedig a közvetlen kapcsolat. Az, hogy a szemükbe nézzek, és onnan kapjak válaszokat, hogy egy mosollyal, bólintással, vállveregetéssel bátorítsam őket, hogy lássam, ahogy dolgoznak, belenézzek a füzeteikbe, s elmondhassam a véleményemet.
Aztán hiányzik a huncutságuk, a leleményességük, a szavaik. A magyarórák egyébként is közvetlenek, sokat beszélgetünk, mesélünk, ismerkedünk a nyelvünkkel, irodalmunkkal. Próbálják megfelelően kifejezni magukat, szóban, írásban. Most főként csak az írás marad. Éppen ezért új kifejezésformákat kellett találnunk, például a videós visszajelzést, amit a diákoknak meg kellett tanulniuk kezelni. Voltak, akiknek első próbálkozásra nem is sikerült, de nagyon kreatív megoldások is születtek.
Ahogy Ady is mondta:
„Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek,
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.”
Nagy bátorságról és találékonyságról tett tanúságot az oktatás. Pár nap alatt hatalmasat léptünk, sokat tanultunk, és óriásit bizonyítottunk. Mi is, diákjaink is. Amit a tanulók megtanultak informatikaórákon meg magánszorgalomból, azt most meg kellett fejelni még egy hatalmas labdával.
Sokat köszönhetünk az internetnek. Ha nem lenne, itt ülnénk félig süketen az otthonunkban, és nem mennénk semmire. Így viszont szinte minden elérhető. Például megtehetem, hogy megzenésített versekkel vagy csodás szavalatokkal kezdjük az órát, hogy ismerős vagy ismeretlen kollégák előre felvett óráival tesszük érthetőbbé és könnyebbé a témák feldolgozását, egy-egy filmrészlettel oldjuk az órák csendjét. Nemcsak tudást adunk, hanem látványt is. És mindez néhány kattintással elérhető. Milyen jó lenne, ha majd visszatérve a tanterembe ugyanezt megtehetném, ha mindig a kezem ügyében lehetne a megfelelő informatikai felszereltség!
Kíváncsi voltam, ebben az új miliőben hogyan írunk majd dolgozatot. Már csak azért is, mert nem minden diák tud kényelmesen dolgozni a virtuális órákon, hiszen nem mindenkinek van számítógépe, vagy ha több iskoláskorú is van a családban, az én tanulómnak lehet, hogy csak az okostelefon jut, amivel sokkal nehezebb követni az órán történteket. De azért megírták. Aki nem bírt számítógépen dolgozni, az a füzetébe írta, lefényképezte, s elküldte nekem. Kicsit nehezebb volt javítani, de kinyomtattam őket, és a szokásos módon átnézetem/javítottam.
Egy kis büszkeség: Fekete István Tüskevár c. regényének feldolgozásakor ajánlotta a fiatal, órát tartó kolléganő a diákoknak, hogy megpróbálkozhatnak képregény készítésével, ha van kedvük. (Még erre is van külön, ingyenes alkalmazás a neten.) Egyik diákom olyan kitűnő képregényt készített, hogy magam is meglepődtem. Megint bebizonyosodott, hogy ennek a generációnak, amely az interneten nőtt fel, már ez sem újdonság.
Mondjuk arra is jók ezek a videóórák, hogy megtapasztaljuk, az új tanárgeneráció, amely már az internet árnyékában nőtt fel, hogyan építi be azt a tanítási folyamatba, milyen újabb lehetőségeket lát benne, amelyekre mondjuk én nem is, vagy másként gondoltam.
Azért mégiscsak küzdelem minden óra. Nem látom, mit csinálnak közben, sokszor lassabban reagálnak a kérdéseimre, a feladatokra, s csak remélni tudom, hogy mindent megnéznek és elolvasnak, amit kérek tőlük. Aztán délután azzal folytatom, hogy átnézem az elküldött házi feladataikat, visszajelzek nekik, javítva azt, ami nem jó, vagy megmagyarázom, amit esetleg nem értenek.
Nagyon remélem, hogy szeptemberben már újra az iskolában találkozunk, s úgy fogunk örülni egymásnak, mint soha máskor. És azt is remélem, hogy jobban értékeljük majd azt, amink van.
