2024. április 25., csütörtök

Szárnyalatnyi különbség

Nem megkésett tréfaként, de április elején Bernie Sanders kiszállt a demokrata párti elnökjelöltek versenyéből, s ezzel egyértelművé vált, hogy körükből Joe Biden lesz a republikánus Donald Trump kihívója az amerikai elnökválasztáson. A demokraták ezt majd csak augusztusban jelentik be hivatalosan, de kétségtelen: november 3-án Biden izgulhat azon, hogy sikerül-e győznie, s diadalmasan bevonulnia a Fehér Házba, ahol már Barack Obama alelnökeként szerzett némi tapasztalatot az államügyek intézésében.

Addig azonban ki kell derülnie, hogy mire lesz képes a centrista Biden a választási kampányban Trumppal szemben. Kétségtelen, a politikai tapasztalata több évtizedes és sokrétű. Már 1973-ban bekerült a szenátusba (a parlament felsőházába), amelynek 2009-ig volt a tagja, Obama mellett pedig 2008 és 2016 között látta el az alelnöki teendőket.

A politikai tapasztalattal együtt nagy erőssége még, hogy – a Trumpénál visszafogottabb üzeneteivel – széles tömegeket tud megszólítani. Mindenekelőtt azt hirdeti, hogy vissza kell térni a politikai normákhoz, s ami talán még ennél is fontosabb, egyesíteni kell az országot, amely a Trump-kormányzat és főleg az elnök retorikája, magatartása, normaszegései miatt rendkívül megosztottá vált. A két nagy párt közti együttműködés visszaállítását legalább olyan fontosnak tartja, hiszen az utóbbi bő három évben ez alig-alig működött. 

Nem tudni azonban, hogy az egymással szembefordított választói táborok igénylik-e a politikai normákhoz való visszatérést.

Trumpék alighanem igyekeznek majd (teljesen) alkalmatlan jelöltként beállítani Bident, akit közvéleménykutatások sokasága jelenleg ugyan esélyesebbnek tart a győzelemre, ám a sikerét még véletlenül sem szabad biztosra venni. A voksolásig ugyanis még fél év van hátra, és jelenleg senki sem tudja, miként alakul majd a kampány, illetve a lakosság hangulata.

És az is rejtély, hogy valamelyik kispárt jelöltje mennyi szavazatot visz majd el a két nagytól, vagyis a demokratáktól és a republikánusoktól, jelentősen befolyásolva ezzel a választás végeredményét. Merthogy korábban már ilyesmire is akadt példa.

Sőt nem is olyan régen: legutóbb éppen 2016-ban, amikor a Zöld Párt jelöltje kulcsfontosságú (csatatér)államokban szipkázott el szavazatokat Trump ellenfelétől, Hillary Clintontól. Az utóbbit támogató Demokrata Párt azóta is útálja a Zöldeket, akik az ezredfordulón váltak igazán országosan ismertté, amikor – bár esélytelenként – hasonló zavart keltettek egyik kulcsfontosságú szövetségi államban az elnökválasztáskor. Kellemetlenséget az idén is okozhatnak, miként a Libertárius Párt és a Konstitucionalista Párt is, amelyek ugyan esélytelenekként indítanak majd elnökjelöltet, de (értékes) voksokat jó eséllyel happolhatnak el a két legfontosabb rivális, azaz Trump és Biden elől.

A legutóbbi elnökválasztáson (2016-ban) ez a három törpepárt vitte el a szavazatok majdnem öt százalékát. Közülük talán az 1971-ben alapított Libertárius Párt a legnépszerűbb, amely a XIX. századi értelemben vett klasszikus liberális párt.

A tőle jócskán eltérő elveket hirdető Konstitucionalista Párt 1991-ben kezdte meg működését; akkor még Amerikai Adófizetők Pártjaként, amelynek a nevét 1999-ben változtatta meg a ma is használatosra. Alapvetése: az alkotmány szó szerinti értelmezésén alapuló politika művelése. Az elnökválasztáson induló jelöltjükről épp a május 1-jén kezdődő kétnapos telefonkonferenciájukon döntenek.

Ez alighanem hidegen hagyja Trumpot és Bident is, mert ez a politikai alakulat nem rontja választási esélyeiket. Szárnyalni sem fog a többi kicsivel együtt, de azért némi szavazatmennyiség jut nekik is, és az így keletkező különbség akár döntő is lehet a Trump-Biden versenyben.  

Igazán nagy gond azonban akkor keletkezhet, ha a kis pártok mellett fölbukkan még egy magányos farkas is. Egy olyan egyéni jelölt, aki maga mellé képes állítani nagy tömegeket.

Ez sem elképzelhetetlen. Sőt az eddigi tapasztalatok arra utalnak, hogy igenis léteznek ilyen „csodabogarak”. Még akkor is, ha a pénzes támogatók nem segítik őket, s korábban országosan sem voltak ismertek. 

Ilyen „pedigrével” indult esélytelenként 1992-ben Ross Perot milliárdos is. Egyéni jelöltként akarta meghódítani a Fehér Házat. Túlzás lenne azt állítani, hogy majdnem sikerült is neki, ám az bizton kijelenthető: óriási meglepetést okozott hazája politikatörténetben.

Figyelemre méltó eredményességét részben annak köszönhette, hogy dúsgazdag versenyzőként annyi adásidőt vásárolt magának a fontosabb televíziós csatornáknál, amennyit csak akart, s így folyamatosan terjeszthette programját, nézeteit, terveit. A kampányban szinte mást sem csinált csak félórás műsorokban adta elő saját elképzeléseit. A technika bevált, s novemberben nagy meglepetésre a voksok majdnem 19 százalékát söpörte be, ami a republikánusok szerint jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy George H. Bush akkori elnök veszített, és demokrata párti kihívója, Bill Clinton kerülhetett a helyére (1993-tól). Az Egyesült Államokban ilyen kiváló eredményt – modernkori elnökválasztáson – azóta sem ért el egyetlen független jelölt, sem törpepárt. A kisebb jelentőségű kormányzóválasztásokon ellenben több példa is akadt a sikerükre.