2024. március 28., csütörtök

A képzelet zsoltárai

Megtörtént, amiről azt hittük, csak a régi időkben történhetett meg: szinte pillanatok alatt fenyegető járvány futotta be a világot, amely – íme! – még Anglia miniszterelnökét vagy Szerbia államfőjének a fiát sem kerülte meg. Létét mélységes titok övezi. Ami igazán érdekes benne, nem kölcsönös vádaskodást, hanem békét hozott. Az ellene való küzdelemben összefogást! Az emberek pedig ülnek a szobájukban és – amit régen tettek – magukba szállnak, egymásért aggódnak. Lelküket nagypéntekek, húsvétok érintik meg – keresztények, keresztyének, pravoszlávok… És ellebbennek a táguló tavaszban. Mindez az övéké, de nem érhetnek hozzá!

A diákok kényszerű szobafogságban nézik a tévé oktatási műsorait, és tanulnak a távoktatás lehetőségével élni. Sorsukra várnak. Közben közeleg a május, amikor boldogabb időkben ballagnak a nyolcadikosok, érettségizők. A folyosó, melynek kövein lépteik kopognak, visszhangzik az időben. Közel az üresen tátongó tantermekhez. A tanári emelt hang is belecseng a latin nyelvű búcsúénekbe – hiába, elevenek még az emlékek, tegnapjai a tudásért, igaz emberségért folytatott nagy-nagy küzdelmek.

Lelki szemeink előtt kanyarog a menet, mint valami különös lakodalom, amelyben kivétel nélkül mindenki menyasszony és vőlegény, s csupán a kántáló vőfély, a tanár tart velük, külön lépdelve a szélen, hogy egy utolsót kiáltson még a kapu előtt: „Vigyázzatok arra a kicsiny lángra ott belül, az emberség szikrájára, míg éltek, ki ne aludjon!”

Mert reá Prométheusz tüze bízatott égveréses, gonosz időben, s osztania kellett, kell a lángot, fizetés nélkül, étlen-szomjan akár…

Az örök diák pedig nézi-nézi őt párás szemmel, a kicsiny szürke embert onnan az olajos katedráról, aki mindig magasabban állt nála, életpályák és sorsok uraként, hóna alatt az osztálynaplóval… Lám, most őt is elhagyják! Egy kiüresedő világ őrének látszik már a kapu világosságából visszatekintve, mint a többi tanár ott a falakon kívül, akikről azonban még semmit sem lehet tudni; akikkel új versenyekre kell majd kelni, új barátságokat kötni. Kezdeni ismét és ismét elölről a küzdelmet…

Miről szól az ének: „Gaudeamus igitur”? Annyian és annyiszor énekelték már, hogy értelme függetlenné vált szavainak jelentésétől. A folytonos diákbúcsúzás hangos zsoltára lett, egy tapasztalatlan ifjú ember ujjongása és sírása egyben.

A kapuból még nem lehet ellátni az emberöltő peremére, nem is szabad talán, hanem az áhított sikerekre, eredményekre tapad a tekintet ott a közeli jövőben, amikor még egészséges, erős és győzelemittas az ember, s magasra ívelő pályáról és földi mértékkel nem mérhető szerelemről álmodik.

A most tágra nyitott kapu a viszonylagos védettség és a bizonytalanság birodalmai között azonban semmit soha le nem zár; a már egyszer elolvasott könyv is újból felüthető. S hogy kilép rajta az újdonsült felnőtt ember, életének gyönyörű szakasza, az értelmes ifjúkor előtt áll, amely legalább annyira különös és izgalmas, mint az önfeledt gyermekkor. Csakhogy míg ebben az utóbbiban maguktól történnek velünk a dolgok, innentől már vállalnunk kell lépten-nyomon a döntés felelősségét, a saját fejünkkel való gondolkodás nagy-nagy kockázatát.

Szép lehet, biztosan nagyon szép! Életének delén kap fejéhez az ember: de csodálatos is volt a sok-sok egyetemi megmérettetés, a diákkori szárnypróbálgatás, a szemináriumi közös gondolkodás Pais Dezsővel, Bárczi Gézával, Benkő Lóránddal, Szathmári Istvánnal, Bodnár Györggyel, Tolnai Gáborral, Király Istvánnal, Sőtér Istvánnal, Czine Mihállyal, Koczkás Sándorral, Hajdú Mihállyal, Zelliger Erzsébettel, Fodor Katalinnal, Mátai Máriával, Korompai Klárával, Zsilinszki Évával és a szakma, bármely szakma más kiválóságaival… Ha valaha is ízes sertésflekkent emelek a számhoz, annak a kollégiumi pecsenyének az illatát érzem, amelyet a népdaléneklésbe átcsapó estek után sütöttek a lányok, s mi hoztuk hozzá a kecskeméti barackpálinkát meg az egri bikavért…

Aztán a nyelvjárásgyűjtő kirándulások…

Aztán a diplomázás, az önálló munka, a felnőttkor gondjai…

Aztán az apám elvesztése…

Aztán anyám kiápolása…

Aztán…

Évente (ténylegesen vagy képzeletben) kilépnek a kedves lányok és fiúk azon bizonyos a kapun, s tekintetük az irányt fürkészi, melyet megmutatni senki sem tud nekik. Mondanánk: itt maradjatok, az ősök honában! Dolgunk itt lenne, nagyon sok dolgunk! De ez most nem a Kánaán! Azzá kellene tenni! Ám ahhoz új és új nemzedékek erejére, tudására, akarására lesz még szükség. S arra a kicsiny lángra, ott belül…