Az elszigeteltség sok mindent kihoz a karanténnézőből, karanténkritikusból egyaránt: hol a legbugyutább sorozatokat fogyasztjuk (e sorok írója nem titkolt módon legalább kettőt csak a fel-felsejlő erotika miatt fogyaszt), hol pedig kirándulást teszünk, ha már lehet, a Parnasszosz legmagasabb csúcsaira. Utóbbi akkor válik izgalmassá, ha rólunk, jelen helyzetünkről kezd szólni. Nem, jelen írás nem horrorfilmet ajánl egy többnapos sötétzárkáról, hanem arról sző ajánló szavakat, amik vagyunk – nemes egyszerűséggel a létről. Na ennek kilátástalan, de mégis izgalmas keresgélésnek gyémántszeme Az örökkévalóságról.
Ha Roy Anderson-rajongó az ember, a történet teljes és tökéletes hiánya nem fog meglepetést okozni: látszólag összefüggéstelen jelenetek játszódnak le egy város életéből, mintegy a hegyoldalból letekintve rá, ráérős felsorolásban. A film egésze valószínűleg a nyitójelenet szemlélődő házaspárjából indul ki és kizárólag pillanatképeket közöl velünk, amelyeket többnyire Stockholmhoz köthetünk, de sem a tér, sem az idő nem állandója a rendező örökkévalóságának.
Történet tehát nincs, és amikor a történetmesélés szikráját felfedezni véljük, az is csak azért van, mert egyes emberek életabszurdjáról a rendezőnek tán több a mondanivalója. A történetnek két visszatérő eleme akad (ha ugyan visszatérőnek minősítünk három, illetve két jelenetet). Krisztus a modern Stockholm egy kis utcáján húzza a keresztet, majd nyüszítve ébred: szögeket ütöttek a tenyerembe, mondja a hitehagyott pap, aki megjárja a pszichiáter bugyrait, majd onnan is kidobják. A kérdésre – Mit tegyen az, akit elhagyott a hite? – az a válasz érkezik, hogy „Majd holnap, most el kell érnem a buszt.”
Ebben az értelmezést követelő, érthetetlen világban a narrátorunk egy női hang, aki közli velünk, mit is látott. „Láttam egy fiút, aki még nem találta meg a szerelmet” – mondja egy kirakatot bámuló srácra. „Láttam egy férfit, aki rossz irányba indult el”, közli, miután egy láthatóan tétova férfi nem találja meg egy kis bisztróban a nőt, akivel találkoznia kellene. És sorakoznak az emberi élet érdekes és kevésbé érdekes, de mindenképp ismerős járókelői: a férfi, aki aknára lépett és ez elszomorította, a férfi, aki meg akarta menteni a családja becsületét, de megbánta, vagy épp a kislány, aki esőben indult szülinapra, és a nő, akit nem várt senki. Sebtében rögzített pillanatfotók, amelyeken egy fiú az energiamegmaradás törvényét ecseteli, egy férfi felzokog a tömegközlekedésben, mert nem tudja, mit akar, egy hadsereg vonul valahol Szibériában, a kocsmanép pedig megbámulja a hóhullást. E felsorolás közben félelmetesen keveredik a fájdalmasan szép és az abszurdba hajlóan ostoba – mint a jelenetben, ahol az apa biztosítja a temetőben rég halott fiát, hogy azért díszítik ki a sírját, hogy ne kelljen szégyenkeznie.
Nem sötétzárka-horror ez, írtuk fentebb, de azért Anderson világában, pontosabban az általa megfestett emberi létben van valami börtönszerű. Bár terei, amelyek az életeket behatárolják, gyönyörűek (imádja az utcákat, a köztereket, az állomásokat, a kávéházakat), az ember mégiscsak a környezete foglya, ezé a mindig telibe világított, hiperrealista építészeti csodáé, amelyet magának emelt és amely jéghideg. Vizuálisan, mint mindig, Anderson terei leginkább fotorealista festményekre emlékeztetnek, azon belül is Edward Hopper amerikai művész üres világára – tökéletes képalkotással és feszültséggel, de kábé annyit is árulnak el a világból, mint egy festmény.
Ahogy Anderson a világot nézi, az oly jellemző vonás hétköznapjainkra nézve! A jelenetek többségében nincs fókusz, az egyszeri karanténkritikus nem tudja, kire is kellene néznie: a nő-e az érdekes, akinek letört a cipősarka vagy a férfi, aki úgy tesz, mintha nem venné észre? A vasútállomáson összetalálkozó család a fontos a kamera szemszögéből, vagy a nő, akit senki nem várt? Ahogy az élet szemlélődő nagydolgában általában, Roy Anderson kamerája által sem találunk vigaszt.
Szerelmespár repül egy képzeletbeli, lerombolt Stockholm felett: éteri pillanat, nem véletlen, hogy a rendező innen választott plakáttervet. Nem történik itt semmi, és mégis – minden történik. A jelenet valóban az örökkévalóságról szól, nem keverve bele Istent, vagy más filozófiai kategóriát. Csak szól és kész.
Az örökkévalóságról (Om det oämdliga) 2019. Írta és rendezte: Roy Anderson. Fényképezte: Pálos Gergely. Néhány szubjektív kiválasztott szereplő: Jan-Eje Ferling, Martin Serner, Bengt Bergius.
