– Rám dől az egész ház – motyogta rémülten. Szemei a vészkijáratot keresték, de olyat nem talált. Csak egy hatalmas termet, amiben izmos fiúk és szép lányok sétálgattak súlyos vastárcsák között, erősítő gépek mellett feszültek meg izmaik. Ki komoran, ki arcán egy vékony mosollyal lépdelt egyik padtól a másikig, mintha egy hatalmas labirintusból szeretnének kijutni. De nem, ő észrevette: itt minden egy jól kiszámított rendben történik. Az izmos fiúk és a szép lányok pontosan tudják, mit is akarnak tenni a következő percekben, hetekben, hónapokban, és talán évekre előre megtervezik jövőjüket.
– Nem tudok mást mondani, próbálja meg a sportot. Menjen le egy edzőterembe, izzadjon, folyjon ki a testéből, de leginkább a lelkéből az a rengeteg salak, amit évek óta gyűjtött össze – hallotta ki az edzőterem zsivajából orvosa hangját. Egy komor, ősz hajú orvosét, akivel szerette volna elhitetni, jaj, dehogyis alkoholista, csak hetente kétszer, legfeljebb háromszor, és csak a barátokkal, mert kell egy kis kikapcsolódás, különben ötvenkét évesen felrobbanna a feszültségtől. De az orvos arcán látta, egyetlen szavát sem hiszi el, májfunkciós zavarokról beszélt, tüdőről, amit szét fog rágni a cigaretta.
– Mert maga nem csak alkoholista, de láncdohányos is – mondta az orvos. – És nézzen magára: ez a test húsz kiló pluszt cipel. Tudja, mit jelent ez a maga szívének?
Nem tudta. Mint azt sem, miért markolta meg a halálfélelem, melyik percben érezte úgy, neki annyi, vége, feleséget, két gyereket hagy hátra, meg talán az emléket – ő is élt ezen a Földön. Egy emléket, ami hetek alatt szétfoszlik, mint a köd, és egy ember sem áll meg a sírjánál, hogy akár csak egy fél percig azon törje a fejét, vajon mit adott a világnak az, akinek itt nyomtak keresztet feje fölé a földbe.
Nem akart meghalni. De az orvost nézve halált látott, fekete ruhába öltözöttet, vicsorgót. Véreres szemeiből szikrázott a gúny, és ez a halál csak legyintett: „nem kell ide kasza, elviszlek én az ölemben, ha összecsuklasz a piszkos járdán, és a szél lesodorta már testedről a kapkodva rád terített újságpapírt.” A halál röhögte ki, amikor egyik napról a másikra letette a poharat, és úgy szenvedett, mint egy tüskés vasláncon rángatott kutya. A halál lépdelt mögötte, amikor elindult a futógép felé, hogy ki tudja hány év után kipróbálja, mozog-e még a lába, emlékszik-e még az izma, milyen volt, amikor kölyökként száguldott a külvárosi focipálya salakján. És ott trappolt mögötte a halálarcú félelem a futógépen is, amikor úgy érezte, két másodperc, és leáll a szíve, elernyednek az izmai, homlokkal csapódik bele a földbe, sikoltozó szép lányok menekülnek majd mellőle.
De nem állt le a szíve, csak kalapált a mellében, és ahogy az izzadtság cseppjei folytak arcára, hatalmas foltot rajzoltak a trikójára, már nem fél a nyomában lihegő haláltól.
– Ez csak kényszerképzet – hallotta az orvos hangját. – Ha egyszer rájön, hogy az élet több, egy minden nap üresre ivott pálinkás üvegnél, a félelmei fognak elpusztulni nem maga.
És gyógyszereket írt fel, amiket már két hónapja szedett, de a gyomrát marták szét, nem a rémálmait.
– Lassabban, kolléga, a mi korunkban már nem szabad így szaporázni… – szólt rá nevetve egy pocakos férfi a másik futópadról, és csak akkor vette észre, a faliórára pillantva, hogy már húsz perce rohan a semmibe, zihál, köhög, krákog, tüdeje talán éppen most jelzi, robbanni fog.
De nem robbant. És a mellében sem szakadt szét az izom, amikor egy másik padon súlyzó alá feküdt, megmarkolta a rudat, lassan magára engedte, majd kinyomta, engedte, kinyomta. És arra gondolt, kézi súlyzókkal talán azt is kipróbálhatná, karjában mennyi erő maradt több ezer átivott este után.
Kipróbálta.
A fürdőben, amikor maga mögött hagyta az áporodott levegővel kibélelt edzőtermet, száját a zuhanyrózsa felé fordította. Úgy itta a langyos vizet, mint aki több hetes vánszorgás után most ért át a Szaharán.
Másnap nem a haláltól félt. Az életet gyűlölte. Mert minden izma görcsbe rándult a legkisebb mozdulattól, fájt a lába, és fájt a keze. De leginkább a feje fájt, az agya nem bírta elviselni, hogy ennyire meggyötörte a testét.
– Na, ja, majd a sport segít... – átkozta az orvost három napig. Majd izmai kigyógyultak a lázból, ő meg elindult az edzőterembe, ahol szenvedés várt rá. „Megőrültem” – gondolta –, amikor benyitott a terem ajtaján. „Megőrültem” – rázta meg a düh, amikor elindult a futógép felé, amin szenvedni fog, lihegni, köhögni, és minden másodpercben szétrobbanhat egy ér a tüdejében. „Megőrültem, de már nem loholok, mint egy eszetlen,” – emelgette lábait. A falióra mutatója meg csak kúszott a számlapon, de nem szólt volna: Hé, ember! Már fél órája futsz, gyalogolsz, futsz, gyalogolsz. És meg sem dicsérte, amikor már hatodik hete látta, hogy a férfi minden másnap, munka után benyit a terembe. Már nem is lép, inkább vonul, görnyedt háta kiegyenesedett, és minta otthon felejtette volna ráncait is.
De mit érdekelte az óra hallgatag mutatója? A futópad vonzotta, mint a mágnes, ahol liheghet, szaladhat, emelheti a sebességet, izzadó homlokát törölve számolgathat: már kétszer annyit fut le fél óra alatt, mint amikor először kísérte be ide a rettegéssé kövült halál. És nem érdekelték a szavak sem, amikor három hónap után így dicsérték:
– Öregem, magán aztán látszik az edzés. Zsír helyett izom, szép munka volt.
– Köszönöm… – bólintott, és örült, mert érezte az ételek ízét, örült, mert már tudta, nem a semmibe fut. A pad végén fűillatú mező várja vagy tiszai úszásra csábító hullámok. Netán egy hegy, amit akár egy levegővétellel is meg tudna mászni.
– Igazán megérdemelhet egy kis kikapcsolódást – adta kezébe egy este távozáskor az öltöző kulcsát a pultos lány. – Szombaton nyárindító bulit rendez a klub. Lesz ott kaja-pia, de még olimpia is. Mórahalomról hozzák a házi pálinkát. Olyan finomat maga még soha nem ivott.
– Pálinkát? – szorult össze a gyomra, hányingertől szédült meg a szó hallatán. De csak nevetett, amikor utána szóltak.
– Hova rohan? Zuhog az eső.
– Milyen eső? – kiabált vissza. – Nem látjátok? Nem eső ez, csak felhőkádban fürdik a Nap!
