A hétvége nagyjából ugyanúgy telt el Újvidék lakónegyedeiben, mint az előző, az apró, de lényeges különbségek azonban igen szembetűnőek voltak. Most már szinte megtapintható a levegőben keringő felszabadultság illata, a félelem egyre kevésbé jellemző a lakók viselkedésére. A múltkori, ünnepi hétvége síri csend jellemezte estéitől eltérően most már hallhattunk „békebeli” időkből ismert zajokat is. Az éjszaka közepén az egyik erkélyről kisnagylányok szívszorongató, ex-jugoszláv slágernótákat vonítottak a vikendhangulatú éjszakába: Időről időre mintha hallanám a lépteidet, rózsácska voltál, most már nem vagy… A pisiltetésre kivezetett kutyák vinnyogva követték a minikórus fellépését. A szombat éjszaka ettől, és még néhány házizsúr diszkrét zajától eltekintve többnyire csendes lett volna, ha... – Elegem van már ebből, fáj a f...ülem – üzenték azok a motorosok, akik az éj viszonylagos nyugalmát derékba törve több alkalommal teli gázzal végigdübörögtek a sugárúton. Biztosak lehetünk benne, hogy egyiküknek sincs „kijárási engedélye”, és hogy nem életmentés vagy egyéb indokolt okból kifolyólag vagánykodtak. A motorosok egyébként „békeidőben” is a büntetőrendszeren kívülre esnek, ugyanis a rendőröknek nem is szabad, de nem is akarnak és nem is bírnak a nyomukba eredni 160-as tempóval, a térfigyelő kamerák nem képesek bezoomolni a gépek rendszámtábláit, a sisak pedig abszolút anonimitást biztosít számukra. Visszaélve mindezzel, gyakran vadulnak a város elnéptelenedő utcáin, de a válság kezdete óta ők sem nagyon merészkedtek ki. Mostanáig. A legnagyobb eltérés a múltkori hétvégéhez képest azonban a fazékverés volt. Az este nyolc órási himnuszt és az orvosoknak szánt ablaktapsot követően többen edényeket püfölve, fütyülve és ordibálva fejezték ki nemtetszésüket, az artikulálatlan óbégatásból nem lehetett kiszűrni, hogy ki vagy mi ellen tiltakoznak. Az ablakokból kiordítva viszonylag sokan csatlakoztak az elégedetlenkedési hullámot megindítókhoz, tömeges hangzavarkeltésről azonban nem beszélhetünk. A felsorolt jelenségek egyértelműen rámutatnak arra, hogy az embereknek elegük van, tűrőképességük határaihoz érkeztek, és hogy most már nem riadnak vissza a rebellis kilengésektől sem. Félő, hogy az előttünk álló, ismét hosszabbra tervezett hétvégi szobafogság tömegesebb elégedetlenségi hullámot vált majd ki.
