2024. április 19., péntek

Jézust felismerni

Krisztusban Kedves testvéreim!

Az emmauszi tanítványok történetében kétség kívül felismerhető a mi istenkeresésünk. Ez a két tanítvány az Emmausz felé vezető úton a Jézussal történt eseményeket próbálta megérteni. Szomorúak és kétségbeesettek voltak, szinte tanácstalanok, mert mesterüket elveszítették. Nincs tovább! A mester meghalt, pedig olyan jól indult minden, azt hittük, hogy majd Ő fogja megszabadítani Izraelt – így tanakodtak az úton és ezt szóvá is tették annak az idegennek, aki útközben melléjük szegődött. Nem értették, hogy miért kellett Jézusnak szenvednie és meghalnia, miért fulladt kudarcba emberi szemmel Isten terve, a mesterük élete, s vele együtt az ő életük is. Ezen szomorúságukat feltárva az idegennek, haladtak tovább az úton, nem sejtve azt, hogy Jézus az, aki a panaszkodásukat hallgatja. Nem ismerték meg Őt, mert Látásukban akadályozva voltak, mert a szívük tele volt keserűséggel, panasszal, szomorúsággal, csalódottsággal és aggodalommal.

Vajon akadályozza-e valami a mi hitbéli látásunkat? Ismerős-e számunkra a helyzet, amikor csak panaszkodás és a keserűség van bennünk, amikor túlzottan aggodalmaskodunk valami miatt? A szívünknek ez az állapota meggátolja az Isten felé való nyitottságunkat. Isten mindig türelmes és végighallgat bennünket bármennyit is panaszkodunk, csak ne a panaszkodásunk legyen az első helyen, és a középpontban, hanem az, hogy tudom, hogy kinek mondom el a fájdalmamat. Tudatosítani kell magunkban, hogy Jézusnak valóban fontos vagyok, még akkor is, amikor a lelkem összetört, amikor össze vagyok zavarodva. Jézus nem közömbös az életünk iránt, ezért bátran mondjuk el fájdalmainkat, ahogy az emmauszi tanítványok is tették. Figyeljük meg, hogy Jézus ebben a történetben milyen lépéseket tett azért, hogy a tanítványok szíve megszabaduljon a keserűségtől és megnyíljon. Először is melléjük szegődött. Még ha nem is ismerték fel azonnal, akkor is ott volt mellettük. Nem hagyta el őket. Együtt mentek az úton. És ez azt üzeni számunkra, hogy ha még nem ismertük fel Jézust az életünkben, vagy most nem látjuk, hogy hol van, Jézus látatlanul is velünk van. Ő láthatatlanul is kíséri és vezeti övéit. Együtt halad velünk még ha mi nem is vesszük észre Őt mindig az életünk útján. A második lépés, amit Jézus tett, az a meghallgatás. Türelmesen meghallgatta a tanítványok minden fájdalmát, és együttérzett velük. Ugyanezt teszi velünk is, amikor panaszkodunk. Mi tudjuk-e a másikat meghallgatni, szóhoz engedni? Együttérzek-e a másik problémájával? Fontos-e számomra a másik személye? A harmadik lépésben pedig Jézus kifejtette az írásokat. Megmagyarázta Isten szavát, hogy érthető legyen, és befogadható legyen a tanítványok számára. Ez pedig azt a kérdést veti fel, hogy fontos-e számomra Isten igéje? Olvasom-e az Ő szavát minden nap, akár többször is? Hívom-e Jézust segítségül, hogy megértsem azt, amit mond nekem a Szentíráson keresztül?Jézusnak ez a három lépése segít nekünk is megnyitni a szívünket, hogy ugyanúgy lángoljon, mint az emmauszi tanítványoké.De előbb le kell tisztáznunk magunkban ezt a három dolgot.

Először is tudatosítani, hogy Jézus mellettünk áll, kísér bennünket az utunkon, másodszor mindig számíthatok rá, bízhatok benne, megérti a problémámat amivel küzdök, harmadszor pedig figyelek az Ő szavára. Ez a három dolog fog bennünket elvezetni a vég-kifejlethez, hogy mi is felismerjük Őt a kenyértörésben.Ha a szívünk fel is lángol Isten szavának hallatán, az igazi felismerés csak a kenyértörésben jön létre. A szó és a kenyér minden idők hívőjének tápláléka. Jézusnak az emmauszi tanítványokkal való találkozása ugyanis mindenekelőtt a szó közvetítésével jött létre. Utána pedig ott volt a vacsora, ahol megtörte a kenyeret. Ez a vacsora ugyanaz, mint az utolsó vacsora, igaz itt csak két tanítvány van, de Jézus ugyanúgy hálát ad és megtöri a kenyeret, majd szétosztja közöttük. A kenyér megtörésekor a tanítványok felismerik Jézust, az Ő valóságát és, hogy ez a vele való közösséget jelenti. Az emmauszi vacsora rámutat arra a gyakoriságra, hogy mi meghívottak, nem vesszük észre Jézust, mint ahogy nem ismerték fel az emmauszi tanítványok sem, ezért buzdít bennünket az evangélista, hogy élesítsük lelki látásunkat, egészen addig, míg fel nem fedezzük Jézust a kenyértörésben. Mindezt az ige hallgatásával és befogadásával tudjuk megtenni.

A mostani helyzetben, amikor legtöbben nem tudnak szentáldozáshoz járulni, sokaknak szomorúság töltheti el a szívét, és ezért nagy buzgósággal kell kérnünk Jézustól a lelki áldozás kegyelmeit. Soha ne felejtsük el felszítani a vágyat a vele való találkozásra most otthonainkban. Nem mehetünk el a templomba, nem áldozhatunk, de Jézus meglátogat bennünket az Ő szavával, az Ő igéjével. Újra és újra mellénk szegődik a mindennapokban, és ha meghallom szavát, ha megnyitom a szívemet, ha ki tudom mondani azt, ami bánt, ha figyelek rá, akkor ismét lángra lobbantja a bensőm, élővé teszi reményemet és megerősíti lelkemet örök szeretetével.

Ámen.

Szerző: Ft. Bartus Ervin, a szabadkai Székesegyház káplánja