Ezt hattyúdalnak nevezni inkább csúfolódás, mintsem a tényállás megállapítása. Elsősorban a könnyed hangulatú filmek kedvelőinek lenne ajánlható az európaiasodott, cannes-i nagydíjnyertes japán Hirokazu Kore-eda rendező Az igazság c. „drámája”, de… Catherine Deneuve „önmagát” alakította benne, de úgy, hogy a kora nem látszott – és ez volt a botrány egy piciny része.
Vannak ilyen pillanatok, amikor szólni kell, hogy semmi sincs rendben, mert mint e pillanatban is, a blődli arról szól, hogy „készítsünk művészfilmet”, nulla befektetéssel, jó hakni.
Ghost in the Shell-re (Szellem a kagylóban) fogékony szemmel – túlproducelt, legutóbbi amerikai változata kapcsán nem írok, inkább maradnék az eredetinél – azonban az erre fogékony, „kigyúrt” szemmel nézve bizony nem megy az igazi filmek nagyipari gyártása ennek a japán rendezőnek. Az artisztikus-nyersanyagszerű kombináció itt olyan csődöt mond, hogy katasztrófa. Nagasaki. A filmes narráció??? Az mi???
A szövegrészekben a Pulp Fictiont (Filléres mesék) is lejárató nyelvezettel operáló „drámáról”, amelyhez képest a „melo”-k kiskorúak, aligha érdemes szót ejteni, sajnos. Ethan Hawke-ról sem képzeltem volna soha egy ilyen, még limonádénak is aligha nevezhető valamiben való megnyilatkozást, amelyben ráadásul csődöt mondana színészként, ha Kore-eda társai, illetve tanácsadói, a meleg ajánlásokra hajlamos kritikusok ráhagyják. Mert szerepe: a nihil. Tehát nem vártam volna tőle, hogy a föld szintje alá vesse önmagát a negyvenedik emeletről, – nem a metróra – (ki merte ezt aláírni helyettem???) még színészként is, elbűvölően karizmatikus szakállkájával…
Megyek borotválkozni, csak ne lenne a fejem kerek tőle… venni kéne még egy finom, igazi retró Brion arcvizet, 120 dinárért, hiszen ez a limonádészerűség a nagy díva hajlott korának exploatációjával olyan rossz, ha még két percet látok belőle, a képernyő sugarai halálsugarakká válnak, és az 5G amúgy is veszélyeztet, mert belehalunk és elzombisodunk, agyzsugort kapunk, ha nem búvunk meg a rekamié mögött… vagy mi? Tuti, ha meg nem, iszok hozzá egy kis arcvizet !!!
Tehát még kompenzált állapotban is káros egészségileg Az igazság, mert, ugye, sok igazság van, de mennyi! Minimum annyi, ahány ember él a Földön… vagy?
Lehet, hogy már csakis a kibertérben létezik az ember???… és irtó okos játékok között barangolok saját gondolataimban, míg a művész Hirokazu a legjobb formáját hozza, s csakis én vakargatom a fejem, a többiek mindannyian azt fújják: ez mennyire barátságos, napfényes-reménytelt-létízű remek?
Nyomja valami a hasam, tán csak nem felejtettem el a szódabikarbónát…megülte valami a gyomrom…biztos!
Hogy Hawke orvul az amerikai színészférj blőd figurájába vesse magát. Ön- és orvgyilkos egyszerre, minden nő bálványa, minden hölgy szívének egykori eltiprója, s Deneuve sokkal tovább maradt nőies, mint E. Hawke férfias, mindeddig a pillanatig, amikor is a pasas színészi jelenléte szinte a nullával egyenlővé válik… Biztos vagyok benne, Kore-eda gúnyt űz minden „haliuödi” színészből…vagy fordítva…Botrány!!!
Férfias talán egy másik életében volt a sólyom, és akkor is a jó Binochet jó kislányaként. (De nem kell engem azonnal keresztre feszíteni!)… Ezt nevezik ma all-star-parádénak.
Francia, múlt millenniumbeli valótlanságok tárházát bocsátaná elénk a sznob H. K., mert valaki úgy gondolta, szellemes lesz, hogy a fehér, egykoron európai embert megteszik a tudatlanság örök beevőjének, és sajnos e filmnek már oly kritikáját is olvastam, miszerint nagyszerű órákat ígér…hiába, a poszter és a„HYPE” a mérvadó, mennyipénzmentelreklááámraaa???
El lettem itt rendesen halandóságra ítélve, temetve, csakúgy, mint Denevue, és … a báááj… a báááj, a bye-bye, sayonara,… a CHARME, az tudod, fiam, olyan dolog, amin nem dolgozol, hanem vagy van, vagy nincs.
És Hírrőlgázulnál nincs… Majdnem két órára, mit vétettem, énistenem-jóistenem?, – ez a pacák kapta 2018-ban a Cannes-i Nagydíjat??? Ki nem állom, ha ily rossz tréfa alanya vagyok, vagy…
…Ehh, mégis, átragad rám a japán mentalitás??? …És egyszer majd még ezután is fellángol az önkínzó hajlam bennem, hogy mozizzak, vagy egyszerűen lenyisszantom a fülem, esetleg végrehajtok még egyszer egy sepukut???… Rossz vicc… Egyáltalán, hogyan és mivel kompenzálható egy ily rémtett élménye??? (Attól függetlenül, hogy a mozit akár „okosnak” is nevezték már biztosan a „nagyok”, menő, de az értékméréshez nem értő, az egykori valódi kritikusokhoz képest csak önjelölt recenzensek.)… Patikamérlegen mérem az agyam térfogatát ezek a képek és ez a szövegkönyv után…
Miért is keltem bal lábbal…
Ja, az nem olló!!! Az elkészült, leforgatott anyagot nem vágjuk! Csak zsebelünk, el a gonosz társasmunkával, el a gonosz, mindenkit rabságban tartó effektusokkal, a tempó pedig… Mintha sosem hallottam volna zenét, a tempó fogalma ismeretlen, fölösleges, csakúgy, mint a zene. Papi Pierre-t a pénzmágnes Deneuve varázserejével teknőccé változtatta. Ah-eh. Ezek a párizsi asszonyok, cigarettáznak és démonok, egyszerre. Nagyon okos film.
Egyszerűen nem hagy nyugodni a gondolat, miért, miért, miért Catherine Deneuve-öt ennyire kellemetlen helyzetbe hozó műbe beleakasztani. Hogy miért, miért, miért ment bele a díva, nagyon-nagyon kérdéses lenne, ha nem tudnánk, hogy a „szép élet” (nem a Benigni-féle La vita e bella!!!) mindig is az önmagukon képmutató bájjal röhögcsélő szőkék lelki dimenziója volt a „népi folklórban”…
A film szármaszerűsége, – olyasmi, amit a nagymamád rakna eléd, ínséges korona-napokban, miután a valaha melegen jó ételt megmosta Safeguard-szappannal, nagyon vérszegény öregkorában, kihűlten, csúnyán visszafogottan, – akár egy elhasználatlan gumidarab lóghatna ki az életemből. Nem bánnám, ha az elpazarolt egy óra-mittoménhány percével, eltűnne. Az emlékezetemből. Valahogyan.
Nem szerződtem az ördöggel, hogy ilyesmivel tartozzak magamnak az eddig legvacakabb időkben,.. A homokóra kvarckristályai örvénylenek lefelé, és… szürke nap van, még mindig, és azt kívánom, eltűnnénk bárcsak, a „toilett-filmtablettával”, ezzel a rosszul fényképezett, túlontúl lapos, színtelen-szagtalan, és az allűrök híján minden vonzerőtől megoperált, patikatiszta (ha a régi világ járná, azt mondanám: kockaruhás trash-sel) egyetemben bárcsak ne lennék. Könnyűcske „verőfényes-esős-verőfényes-nap” komédia stílusú, dokumentarista részekkel, tripla önreflexióval végrehajtott kvázi drámára „hajazó” gaztett. Ezzel együtt bárcsak ne lennék, ezt kívántam, amíg végignéztem… Trés jolie.
Amelynek fajtáját kerülje el az emberfia, minden körülmények között, ilyen jellegű, habár öniróniától sem mentes, de sem közelről, sem távolról nem jó, se sava, se borsa módon üres, vonzástalan, sőt lezserül igníció- és szinte lélekmentes (habár lelkesnek álcázott), steril kvázi „hattyúdalt” még felülírhatná C. Denevue. Mondjuk bármivel. Sürgősen!
Szurkolok neki. Igen. Még mindig. Örökké kitartóan, ez az asszony maga Párizs (nem a mitológiai), amit a bűntény nagyon-nagyon nagy plakáton hirdet, óriásplakát lóg az idős nagy csillag, Fabienne házának a falán, a felirat rajta Belle de Paris… És ez mangagyúrástól mentes szemmel nézve is teljesen hihetetlen!!!… Vagy a japánoknál ÍGY néz ki egy utalás???
A „filmben” kiéleződni vágyó, újraébredő anya-lánya konfliktust, és a Dr.Spock által totojázandó fecsegések tárházát nem szeretném soha többé látni, sem mozi, sem „néptömegeknek munkát adó” projektumnak nevezhető flittermentes valamiként semmiképpen, és filtermentesen sem. Mezítlábas Gitane-ok társaságában sem, teljesen mindegy… valamiként nem,… nem az én műfajom (prozacmentesen készítették?), de hogy mentholos, az bizonyos. Filmtablettát gyomorrontásra? Vigyázz, nagyfiú, elütött egy Halálcsillag!!!
Hirokazu nem Tarantino és hiába tanult, stílust váltani számára lehetetlen, mert a Kelet és Nyugat nem ölelkeznek most a vásznon, hanem elmennek egymás mellett. Óvatosan, fapapucsban, H. K. filmes ecsete nem ecset, hanem sebészkés, amely nem is sebészkés, derül ki, hanem szuperéles katana. Jó nagy…Igen, azz azz azzz, Barantha!!! És nincs az az olló, amely ezekből a képsorokból filmet kreálna, vagy pedig: hiszen a nagymester Kore-eda máshogy mondta volna?!
Írtam ezt valamilyen filmtekercs kapcsán valamikor, mielőtt az agymenés elkapott valakit a francia kritikusok között és 100GB/s sebességgel tovaterjedt. Ez a cash-ebola, amitől 48 óra alatt nem vagy!!!
A kár nem csak egy valami, hogy Tarantino túl régóta jelentett beteget, hanem, hogy nem szólt külön minden egyes filmjénél, hogy stílusváltás következik (ekkora következetlenséget! ), valamint az is, hogy sehol egy látható Reservoir Dogs (Kutyaszorítóban), közelemben sehol sincs ellenméreg, filmművészeti b-remeknek álcázott, csípős ÍZzel fémjelzett QT-mindenhatóság, Jackie Brown, vagy legalább Ponyvaregény, illetve Kill Bill, amely a B-retróra játszott, túlélte, tovább él, és élni fog urbánus folklórként mindörökkön-örökké…emellett QT (cutie, édességem), a rendező szinte teljesen ön-kasztrált lett volna, ha nem készíti el a modern westernek legjobbját, a 3 órásra sikeredett, illetve annál is hosszabb remekét. Azaz, Az aljas nyolcast, a The Hateful Eight-et, a néhai és mai hollywoodi filmgyártás mesteriskolájának mintapéldányát, amely nyers ütősségében az erőszak a Földön való elhintését szolgálja, és erkölcsileg mindenképpen kifogásolható és megkérdőjelezendő alkotás… Amiknek ellenére a most említettektől jobb filmeket úgysem készítettek sokat, és azokat is méregdrágán.
Juliet Binoche az elnyomott, majd „majdnem-megbocsátó-könnyeket-hullató” lila orgonácska, az ötvenévesnek ható forgatókönyv-szakértő díva-lánya szerepében röhejes, ő színészkedni próbál Deneuve MELLÉ. (Persze, imádom Binoche-t, de a „sparkassektől” inkább Ő is meneküljön.)
Volt egyszer egy működő játék, Filmnek hívták, és úgy funkcionált, ha pénzt tettél bele, akkor elkezdett ÉLNI!
Ma a kritikusoknak adják ezeket a pénzeket?
Ha valaki a romantikus komédiát, nem pedig drámának álcázott komédiautánzatot, illetve drámautánzatos (tragi)komédiát, tehát: mást, és jót szeretne látni e téren, feltétlenül ajánlom Woody Allen A Rainy Day in New York (Egy esős nap New Yorkban) c. legutóbbi (2019-es) alkotását. A minden-évben-egy-pasas-egy-filmet-csinál–játék királya még mindig az. Még mindig az „egy picit prozac-októl pervertálódott, de nem túlságosan, megbocsátható fehér keresztény családokban is”–kártyára játszik, de az az ő játéka és ez O. K. Az igazsághoz képest pedig az Egy esős nap New Yorkban az Igazság-nélküli gyógyír: egy zseni műve, a 21. század kellős közepén, idehozza nekem a legédesebb, 1960-as évek kegyetlenül mézes moziját – és egyszerre a Slavoj Žižek-majd-megmondja-neked- is–hangulatát! S mindezt egy óriási csavarral a filmecske vége felé.
Ebben a patikában tilos a dohányzás – írhatná az örökké füstölgő (erre játszott az „outsider-ecsettel” Kore-eda?, (amely borotvaéles katana, pardon: Barantha!) C. Deneuve feje fölött? …Csak a franciák cigiznek, és ez egzotikus…
Nagyon mondén!!!… És egyáltalán, egy sztereotípiát lehet-e egy másik sztereotípiával helyettesíteni???
Abban az esetben, ha a sztereotípia a dohányzás???
Mindegy, majd holnap megbocsátok Hirokazunak, amikor nem bal lábbal kelek fel.
