2024. április 23., kedd

„A fiatalságban van a jövő”

Az apatini Siber Ferenc évtizedek óta aktív részese a város sportéletének. Az 1942-ben született Feri bácsi tizenéves korától kerékpárversenyző volt, később kajakozásban ért el szép sikereket, majd a versenyzés után mindkét sportágban edzőként is bizonyított. Egy hosszabb kihagyás után a 2000-es években visszatért a sportba és a versenyzéshez, aminek többek között országos bajnoki érmek formájában lett meg az eredménye. Apatin sportszövetsége februárban köszönő oklevéllel ismerte el Feri bácsi több évtizedes munkáját, ebből az apropóból tekintettünk vissza a pályafutására.

Mikor, hogyan kezdett el sportolni?

1957-ben a szakiskolában a tornatanár beíratott a kézilabdaklubba. Néhány hónap múlva megsérültem, kénytelen voltam áttérni a kerékpározásra. Abban az időben az apatini kerékpárosklubnak megvoltak a saját termei, a szervize két munkással, nagyon jó volt a hangulat. Nagy előnyünk volt, hogy a versenyzők mindegyike szakmát tanult, ők utána mind itt maradtak a városban.

Abban az időben bizonyára egészen mást jelentett kerékpározni, mint ma.

Siber Feri bácsi még nem mondott le a versenyzésről (a szerző felvétele)

Siber Feri bácsi még nem mondott le a versenyzésről (a szerző felvétele)

Kezdőként csehszlovák Favorit kerékpárt hajtottam. Sebességváltó nélküli, kontrás biciklikkel versenyeztünk. Az országutak nem voltak leaszfaltozva vagy lebetonozva, többnyire zúzott köves utakon mentünk. Jónak számított, ha macskaköves útra értünk, néhol meg egyszerű földutak voltak. Általában Kerényig mentünk, ami oda-vissza 60 kilométer, de ha az akkori útviszonyokat vesszük, ez ma 80-100 kilométernek felelne meg. Hétvégén átjártunk Kiskőszegre, azon az emelkedőn voltak a hegyi edzéseink. Több érdekes történetem van azokból az időkből. Egy eset a legdurvább élményem, amióta csak sporttal foglalkozom. Pećnél jártunk egy hegyi szakaszon. Egy koszovói folyamatosan leszakadt rólam az emelkedőn, de a csúcsoknál mindig visszaért. Az egyik eltávolodásom után hátranéztem, a helyi motoros rendőr húzta. Összeszólalkoztunk, és mivel nem akartam én is csalni, a motoros oldalról úgy belém hajtott, hogy leestem, és eltört az első kerekem.

Hol állt az apatini kerékpározás az országban?

Olyan erős csapatunk volt, hogy egy időszakban a versenyek előtt a többiek csak annyit kérdeztek, jöttek-e az apatiniak. A klubnak 6-7 hasonló szintű versenyzője volt. Az edzőnk, Mirko Basta a példaképem volt sportolóként és emberként. Évente legalább 20 versenyre mentünk, maga a vajdasági körverseny is egy hétig tartott. Az országban a mostaninál nagyobb tekintélye volt a kerékpározásnak. ’63-ban ahol csak megjelentünk, nyertünk. Koszovóban, a szerbiai bajnokságon az első hétből hat apatini volt, ez volt az apatini kerékpározás történelmének legnagyobb eredménye. Én magam ’64-ben megnyertem a vajdasági hegyi bajnokságot és ’66-ban a zombori Radnički nagydíját.

Meddig tartottak a sikeres évek a kerékpárklubbal?

– ’64-ben bevonultam a Jugoszláv Néphadseregbe, és mire visszajöttem, a klub szétesett. Betörtek a helyiségünkbe, mindent kidobtak, a klub tönkrement. ’67-ben elkezdtem kajakozni Tomin Zlatoja hétszeres országos bajnok irányítása alatt, a fiával, Acóval jó barátok voltunk. Vézna voltam, rövidebb távokon nem tudtam felvenni a versenyt, de 10 000 méteren már kijöttek az előnyeim. Mario Milutin volt akkor a legjobb itteni tízezres versenyző, vele párosban szinte mindent megnyertünk, ahol indultunk.

1969-től tíz évig Németországban élt és dolgozott. Hogyan folytatta, amit abbahagyott?

– ’79-ben visszajöttem Apatinba, és még abban az évben megkértek, hogy dolgozzak a kerékpározókkal. ’80-ban a versenyzőim az összes vajdasági ciklokrosszversenyt megnyerték. A vajdasági iskolai olimpiáig dolgoztam, majd ’80 végén visszatértem a kajakklubba, de ott is rövid ideig maradtam, mert az ifjúságot próbáltam pártfogolni, nézeteltéréseim akadtak a vezetőséggel, és négyünknek megköszönték a munkáját. Ekkor évtizedekre felhagytam a sporttal.

Hogyan tért vissza a kihagyás után?

2007-ben hívtak újra a kajakklubból, hogy legyek edző. Elfogadtam, de ismét láttam az anyagi gondokat, a gyerekeknek nem voltak megfelelő lehetőségeik versenyekre menni. Még ebben az évben volt egy bicikliverseny, amire beneveztem. Még a legkisebbek is lehagytak, de legalább kedvet kaptam újra a versenyzéshez. Az akkori apatini AS klubbal nem találtuk meg a közös hangot, egy szerencsés véletlennek köszönhetően megismerkedtem a zombori csapat egyik fontos emberével, így az ő kerékpárosuk lettem. 2008-ban megnyertem a 60+ korosztályban a ciklokrossz- és az országúti bajnokságot, az időfutamon és a hegyi ob-n ezüstérmes lettem. 2008 óta háromszor voltam országos bajnok, nyolcszor ezüstérmes ob-n, és néhány bronzérmem is van. 2015-ig voltam a zombori klub tagja. 2014-ben ideiglenesen paralicencet kaptam, ekkor Belgrádban egy Európa-kupa-versenyen a mezőnyversenyen és az időfutamon egyaránt bronzérmet szereztem. 2015-ben, 73 évesen megjelentem a Zomborban tartott duatlon országos bajnokságon, ahol a 40+-os kategóriában versenyeztem. Kevés hiányzott a bronzhoz, de tiltakoztam a korcsoportba való besorolás miatt, amiért megbüntettek. A következő évben 50 évre emelték az utolsó korcsoport alsó határát.

Nehéz a dolga, hiszen a magasabb korcsoportokat nem mindig értékelik külön, és a rokkantságát sem ismerik el. Milyen sérülései vannak?

2001-ben rokkantként nyugdíjaztak a munkahelyemen. Lábszár- és bokatörésem volt, a csípőmet jobb és bal oldalon is eltörtem, a gerincemen több csigolyám sérült. Törtem már a bal forgómat és a medencémet is, igaz, nemrég lefényképeztek mindent, és alig látszik sérülés a csontjaimon. 2008-tól állandóan arra törekedtem, hogy megkapjam a paralicencet, de 2014-et kivéve sosem adták meg. Idén végre megkaptam, de nem határozták meg a kategóriát, és ez probléma.

Néhány éve új klubot hoztak létre Apatinban.

A papíron még létező AS klub mellett páran úgy döntöttünk, hogy új klubot alakítunk. A kezdetekben tapasztalatlanok voltunk az adminisztrációban, de később mindent megoldottunk. 2016-ban állítólag felvettek minket a községi sportszövetségbe, de mint jóval később kiderült, ez nem volt igaz, az iratok pedig feltehetőleg eltűntek. Az utóbbi időben szerencsére már tapasztalhatóak biztató folyamatok ezen a téren. De az országos és a vajdasági kerékpáros-szövetségbe már 2015-ben bejegyeztek bennünket, a versenyeken el tudtunk indulni.

Vannak versenyzői tervei?

Két éve, amikor meghallottam, hogy jövőre Banja Lukában lesz a granfondo-világbajnokság, tervbe vettem a felkészülést, de közbejött egy komoly építkezés a ház körül. Két évig nem edzettem, ezzel beletörődtem, hogy oda nem megyek. A mostani paralicenchez meg kellene kapnom még a kategóriát is, el kellene kezdenem versenyezni, és pontokat szerezni, hogy indulási jogot szerezzek az egyre erősebb nemzetközi versenyeken.

A nehéz pillanatok ellenére mit jelent az elismerés, amelyet a sportszövetségtől kapott?

Jó érzés, hogy elismerték a sokévnyi küzdelmet. Mégis, a legnagyobb sikerem, amikor 2007-ben a kajakklub edzőjeként dolgoztam, volt egy kis srác a kezem alatt, akinek tíz vagy tizenegy egyese volt az iskolában. Az év végére kettő maradt, a pótvizsgán pedig azokat is lerakta. A kezdetben komoly gondjaim voltak a gyerekekkel, de amikor kezdtem megérteni a világukat, már minden úgy ment, mint a karikacsapás. A gyerekek miatt volt az a nézeteltérésem is a kajakklubban. Akkoriban két felnőtt válogatott volt Apatinban, és a klub teljes költségvetése rájuk ment. Ez nem tetszett, nekem mindenhol az volt a lényeg, hogy a fiatalokat, a gyerekeket támogassuk. A fiatalság a szemünk fénye, ahol nincsenek gyerekek, ott nincs jövő.