2024. április 19., péntek

Bennetek van az erő, az akarat

Ágoston Sándor református lelkész szlavóniai évei (1906–1920), 2. rész

Ha nemzeti életünket 1848. március 15-e eseményeinek keresztmetszetében szemléljük, plasztikus vonalakban rajzodnak elénk azok a kiváló faji tulajdonságok, melyek „ezer éves történelmünknek fundamentumai: szabadság-szeretet, kultúra iránti érzék, más nemzetiségekkel való nemes türelem, és legfőképpen a magyar észjárás sajátos jellege, mely mindenre, amit felvesz, ráüti a maga nemzeti bélyegét. Ezek a tulajdonságok eredményezték azt, hogy a magyar nemzet ma is joggal foglal helyet az európai kultúr-nemzetek sorában, s joggal visz vezérszerepet itt a kelet és nyugat határán élő apróbb népfajok között, s joggal tekint a jövőbe azzal a reménységgel, hogy Európa színpadán mind jelentősebb szerepet fog betölteni.[1] Ágoston Sándor ünnepi beszédében nem nehéz fölismerni a Deák Ferenc-i, Eötvös József-i meggyőződést: az alkotó-teremtő, munkálkodó polgár nemzetépítő szerepének jelentőségét. A kiegyezés két nagy gondolkodója – látni fogjuk – a továbbiakban is alapjaiban határozta meg a református lelkész politikai gondolkodását.

Ez talán a leghatározottabban Ágoston Sándor A magyar gőzös hódító útja című publicisztikai írásából tűnik ki, melyben a Lika-Krbava megyében épülő magyar vasút szerepét méltatta. Korszakos jelentőségűnek vélte annak a vasútvonalnak a megépítését, amely Dalmáciát a magyar államvasutak hálózatába bekapcsolja, s összeköttetésbe hozza Budapesttel. Általa Dalmácia újra be fog kapcsoltatni Magyarország közgazdasági életébe, „szerves összefüggésbe kerül egy nagy szárazföldi állammal, melyhez nemcsak a természet, hanem évszázados kötelékek kapcsolják”. Közjogilag ugyanis a kiegyezést követően is Dalmácia Magyarországhoz tartozott, s csak közigazgatásilag volt az osztrák császárság tartománya. Dalmáciának Magyarországhoz való tényleges visszacsatolására most tehát a vasúttal végre sor kerülhet. S hogy mielőbb megtörténjék, egyaránt érdeke Dalmáciának, de „érdeke a magyar birodalomnak is, hogy tengerpartját minél inkább kiszélesítse. Ennek a visszacsatolásnak előmunkálatait csinálják odalent délen a magyar mérnökök, hogy mielőbb hódító útjára indulhasson el a magyar gőzős.”[2]

Az ellenséges horvát politika sodrásában

Ágoston Sándor írói-újságírói pályája elején – keresztyén meggyőződése nyomán – a moralitás ethoszában az emberi helytállás értelmezésének lehetőségeit kereste, ünnepi beszédeinek és írásainak meghatározó gondolata volt a szabad ember, a „szabados” saját és közössége sorsát alakító-formáló cselekedetinek méltatása, hangsúlyozása. S alig vetett számot az egyéni és közösségi szabadság társadalmi jelentőségével, máris az aktuális politika kényszerű sodrásába került. 1911. április 2-ai számában a Szlavóniai Magyar Újság első oldalán közölte A protestáns kérdés Horvátországban című írást, amely arról tudósított, hogy „egy horvát protestáns” megfogalmazásában ellenséges hangú, horvát nyelvű röpirat arra szólítja fel a Horvát-Szlavónországok területén élő magyar protestánsokat, hogy szakadjanak el a magyarországi egyházaiktól, „a soha jól nem lakó farkasoktól”, s csatlakozzanak a horvát protestánsok közösségéhez.[3] A röpirat hatalmas vihart kavart, az ugyanott közölt Kié lesz a vagyon? című írás részletesen kifejtette: Horvát-Szlavónországban „az ágostai evangélikus egyházak közül a többség az elszakadás mellett van, néhányan azonban hallani sem akarnak erről, hanem Magyarországgal továbbra is szoros kapcsolatban óhajtanak maradni”.[4] Az írásra, és a röpirat keltette politikai lármára Ágoston Sándor, hangsúlyozva református lelkészi mivoltát, Soha! – A reformátusok válasza című, a Szlavóniai Magyar Újság szerkesztőjéhez címzett, egyéni hangvételű levelében válaszolt. Írásában párhuzamot vont a Muraköznek a zágrábi püspökségtől történő elszakítására irányuló, éppen akkor föllángolt mozgalom, és a horvátországi magyar protestánsok soraiban támadt „lázadás” között, egyaránt károsnak, politikailag veszélyesnek minősítve mindkettőt. Kiemelte: „Amilyen meggondolatlan eszme az, hogy a Muraköz elszakíttassék a zágrábi püspökségtől, épp oly hazafiatlan törekvés a horvát-szlavónországi lutheránusok elszakadási mozgalma. Igen, hazafiatlan törekvés úgy horvát, mint magyar szempontból, mert lazítja az uniót, s ez az oka annak, hogy mi reformátusok mindenkor azt mondjuk rá: Soha! Soha! […] Valamennyi református egyház nemcsak az evangéliumi igazságoknak, nemcsak a lelkiismereti szabadságnak, hanem a hazafias érzéseknek is melegágya, s bevehetetlen erős vára. […] Akiben azonban e három ismertetőjel közül csak egyik is hiányzik, az ne nevezze magát protestánsnak, s ne keverje rossz hírbe azokat, akik valóban azok. […] a református egyházak bevehetetlen erős várai a hazafias eszméknek, tehát a magyar-horvát uniónak is.”[5] Ágoston Sándor ebben a publicisztikai írásában mutatott rá először a magyar-horvát unió jelentőségére, hangsúlyozva ezzel egyszersmind az Osztrák–Magyar Monarchia politikai gyakorlatában érvényesülő alkotmányos rend megbonthatatlanságát is. Két évvel később, 1913. augusztus 3-án megjelent A lovagias nemzet című vezércikkéven a magyar–horvát unió jelentőségét méltatva már így fogalmazott: Deák Ferenc Horvátországnak nagylelkűen átadott három magyar vármegyét, Szerémet, Verőczét és Pozsegát, s „a lovagias nemzet”, a magyarság egy szisszenés nélkül tűrte, mikor eleven testéből kivágták ezt az ép darabot. „Nyolcszáz esztendő jó és balszerencséje együtt hordozott bennünket. Ha veszedelem fenyegette Horvátországot, mi ott termettünk a védelmére, ha valami örömünk volt, közössé tettük az örömet, mint a jó testvér. Kettétörtük a kenyerünket akármilyen nagy, és akármilyen kicsi volt.”[6] Ezzel szemben Horvátország az 1868-as magyar–horvát kiegyezés ellenére, egyre ellenségesebben viseltetik Magyarország és a magyar nemzet iránt, aminek súlyos következményeit a szlavóniai magyarság naponta megérzi. „Mi, a magyar nemzetnek Dráván-túli tagjai – mutatott rá Ágoston Sándor –, ismét reménységgel várjuk egy új és jobb korszaknak eljövetelét. Várjuk a faji gyűlölettől ment[es] jó közigazgatást, a pártatlan igazságszolgáltatást, anyanyelvünk védelmének lovagias méltánylását, illetőségi jogunknak elismerését, kérelmezett iskoláinknak engedélyezését, a meglévők zavartalan működésének biztosítását, az egyházi sérelmek orvoslását.”[7]

A református közösség Magyarországtól történő elszakítására irányuló politikai törekvésekkel egy időben lángolt föl újult erővel Muraköz helyzete rendezésének a szándéka is. Zala vármegye törvényhatósági bizottsága Muraköz katolikus egyházának visszacsatolása érdekében emlékiratot intézett a magyar képviselőházhoz. Zala vármegyének – állt a feliratban – „a Mura és Dráva folyók közti termékeny félszigete, az ú. n. Muraköz már régebben a Szent László királyunk alapította zágrábi püspöki megyébe kebeleztetett be. Az az űr, amely ennek következtében Muraköz és az anyaország, illetőleg Zala vármegye közt létesült, még tágabbá, és viszont az a kapocs, amely Muraközt Horvátországhoz fűzte, még szorosabbá lőn először akkor, amidőn Muraköz az 1848–49-ik évi események után Zala vármegyéből és ezzel az ország területéből is teljesen kiszakíttatott, amennyiben politikailag is Horvátországhoz csatoltatott” – állt a Muraköz visszacsatolása című írás első részében. 1867 után, az Alkotmány helyreállításakor Zala vármegye „kies vidéke” területileg és politikailag visszacsatoltatott ugyan a vármegyéhez, és ezzel az anyaországhoz is, de egyházilag továbbra is a zágrábi főhatóság alatt maradt. Voltak, akik úgy érezték, ez az állapot nemcsak a magyarság ősi hagyományaival, hanem országos alaptörvényeivel is ellentétes, sérti Magyarország területi épségét, s komoly akadálya teljes körű integritása biztosításának. Mindamellett ez az állapot fölötte káros magyar nemzeti és művelődési szempontból is, mert ezáltal Muraköz római katolikus vallású népe összes egyházi és – amennyiben felekezeti iskolákat tart fenn – iskolai ügyei intézésében is „Horvátország részére biztosított önkormányzati jog alapján álló, s ennélfogva kétségkívül horvát nemzeti irányú egyházi hatóság befolyása, vezetése alá van rendelve, aminek a hatását egyáltalán nem ellensúlyozhatják népoktatási törvényeinknek a felekezeti iskolákra vonatkozó, és magyar nemzeti, s állami szempontból túl enyhének bizonyult intézkedései”. Különösen veszedelmes ez az állapot éppen Muraközre nézve, „egyrészről azon nyelvrokonságnál fogva, melyben Horvátországgal él, másrészt pedig azért is, mert jelentékeny befolyást gyakorol, nem csupán az egyéni, illetőleg hitéletre, hanem a társadalmi és közösségi életre is.”[8] Zala vármegye törvényhatósága ezért kérelmezte Muraköznek a szombathelyi püspöki egyházmegyéhez történő csatolását. Egy héttel később, a Muraköz visszacsatolása című írás folytatásában a cikk névtelen írója kiemelte: korántsem azért kifogásolják és teszik szóvá Zágráb agresszív elhorvátosító törekvéseit, mintha kételkednének Muraköz népének hazafiságában. Csupán a naponta tapasztalható politikai nyomás folytán fogalmazódott meg „a jövő iránti honfiúi aggodalom”, mert nagy veszélyt jelent a magyarságra nézve, ha „üszökkel hajigálhatnak ott, ahol gyúlékony anyagok is vannak. […] Biztosak vagyunk abban is, hogy ha a régóta várt orvoslás késik, fölötte komolyan lép föl a kérdés, hogy miként bírjuk Muraköznek 22 plébániából és 111 községből álló nagy területét és majd százezer lelket számláló lakosságát a magyar nemzetnek és hazának megtartani?”[9]

Ágoston Sándor – mint a horvátországi magyar református közösségek Magyarországtól történő elszakadását szorgalmazó politikai mozgalom esetében – Muraköz katolikus közösségének Zala vármegyéhez történt visszacsatolásának követelésekor is a magyar–horvát unió sérthetetlenségének ügyét tartotta szem előtt, annak sérthetetlen megőrzésén belül kereste a békés megoldást. Az 1911. április 30-án a Szlavóniai Magyar Újság első oldalán közölt Muraköz visszacsatolása – Vélemény a visszacsatolás ellen című írásában határozottan megfogalmazta: anélkül, hogy bárkinek patriotizmusában kételkedne, kísérletet tesz Muraköz visszacsatolásának szőnyegen fekvő kérdését „egy szlavóniai unionista meggyőződésű polgár szempontjaiból megvilágítani”. Ő maga azon Horvát-Szlavónországokban élők sorába tartozónak érzi magát, akik szívvel-lélekkel az 1868-ai kiegyezési törvény alapján állnak, görcsösen ragaszkodnak mindenhez, ami Magyarországot és Horvát-Szlavónországokat bármi tekintetben összefűzi. „Megengedem – fogalmazott írásában a kórógyi lelkész –, hogy szűkebb értelemben vett muraközi szempontból az elszakításnak volnának más helyi előnyei, de ezáltal ismét elszakadna egy ősi kötelék, mely Horvát-Szlavónországokat eddig Magyarországhoz fűzte, s ezzel egyszersmind gyöngülne a még maradók szilárdsága is, mert tudvalevőleg a varrás csak addig erős, míg a végét bontani nem kezdik. Nekünk pedig szlavóniai magyaroknak, ha teljesen beleéljük magunkat helyzetünkbe, s teljesen átérezzük azt, hogy mi többé nem szülőföldünk – Zala, Vas, Győr, Veszprém, Somogy, Baranya és Bács megye – hanem lakóföldünk magyarságának érdekeit vagyunk hivatva előmozdítani; föltétlenül a legnagyobb szívóssággal kell ragaszkodnunk az összetartozás minden szálának fönntartásához, így ahhoz is, hogy Muraköz továbbra is a zágrábi érdekséghez tartozzék.”[10] Másik előnye a létező állapotnak az, hogy amíg az fennáll, addig a horvát politikai szélsőségesek nem követelhetik a pécsi püspökséghez tartozó szlavóniai egyháznak Djakovárhoz való csatolását. Harmadik előnye pedig az, hogy a szlavóniai magyarok mindig joggal hivatkozhatnak arra, hogy amíg a Muraköz római katolikus horvátjainak horvát nemzetiségű papjai és tanítói vannak, amíg anyanyelvükön gyónhatnak és énekelhetnek, és amíg horvát egyházi beszédeket hallgatnak, a szlavóniai római katolikus magyarok is joggal követelhetik, hogy mindezen előnyökben ők is részesülhessenek, ne legyenek „mostohább gyermekei” a római katolikus egyháznak, mint a muraközi horvátok.

Ugyanakkor Ágoston Sándor a vita kapcsán rámutatott egy olyan jelenségre, amit jószerével csak ő, a horvát-szlavónországi magyarok egyik szellemi vezére láthatott csak a maga lényegi valóságában. Hogy a Muraköz visszacsatolása körül támad polémia során a szlavóniai magyarság érdekei egybeestek a muraközi magyarság érdekeivel, hogy a szlavóniai magyarok között sokan voltak, akik rokonszenveztek a visszacsatolási mozgalommal, annak oka elsősorban abban keresendő, hogy a szlavóniai magyarságnak „vezető elemei”, különösen a tanítók muraközi származásúak lévén, még „nem élték bele magukat egészen a szlavóniai magyar különleges helyzetébe, hanem itt is szívükön hordozzák szülőföldjüknek kétségkívül hazafias forrásból fakadó helyi érdekeit”. Hogy ők Szlavóniában is muraköziek maradnak, minden bizonnyal a Csáktornyai tanítóképző-intézet tanári karától kapott hazafias nevelésnek köszönhették, aminek a XIX. század utolsó, és a XX. század első évtizedében egyébiránt felettébb sokat köszönhetett a szlavóniai magyarság immár százezer fős közössége.

Hogy a horvát-szlavónországi magyarok közössége a XX. század első évtizedében az ellenséges környezetben egyre több nemtelen kihívásnak, egyre agresszívebb zaklatásnak volt kitéve, azzal Ágoston Sándor is számot vetett. Az 1913 karácsonyán megjelent Békesség és jóakarat című ünnepi írásában kiemelte: a gyűlöletnek egyre vadabb vihara zúdul a magyarság nyakába, mely ádáz dühvel ostromolja türelmüket, elszántságukat, és kitartásukat. A magyarság hosszú ideje hasztalan várja a megbékélést hozó politikai törekvések megjelenését. „Várjuk az irigység tengerének elapadását, a gyűlölet viharának elcsendesedését – fogalmazott a kórógyi lelkész. – Várjuk, hogy lesz-e már valaha nekünk is igazi, szent karácsonyunk. Megérjük-e, hogy békességben lakhassunk azon a földön, amelyet egykor őseink vére áztatott, s a mi verejtékünk tett termékennyé. Megérjük-e, hogy békességben vallhassunk magunkat magyaroknak, s békességben nevelhessük gyermekeinket anyanyelvükön? Megérjük-e, hogy templomainkban szívünk szerint magyarul imádkozhassunk s énekelhessünk Istenünkhöz, s minket ebben meg ne háborítsanak az ő szolgái. Megérjük-e egyszer, hogy jóakarattal legyenek hozzánk az itt lakó emberek?” Megérjük! Egyszer valamikor biztosan meg fogjuk érni! Ha nem a jelenlévők, akkor az utókor gyermekei! Addig azonban, amíg a megbékélés kora el nem érkezik, a szlavóniai magyaroknak nem lesz igazi karácsonyuk, hanem csak adventjük, a várakozásnak, a béke után való epekedésnek, a jóakarat után való szomjúhozásnak, a Messiás eljövetelében való reménykedésnek az adventje. Addig pedig, amíg a béke, a megbékélés elérkezik, Horvát-Szlavónországokban a magyar embernek csak magyar ember a barátja, a támasza, az istápolója. „Ha nem szeretnek bennünket az idegenek, ha nem hagynak békét a bennszülött lakók, ha rosszakarat és gyűlölet fogad bennünket mindenfelé, akkor legalább szeressük egymást mi, kiket a közös sors, a közös nyelv, a közös vér testvérekké és atyafiakká tettek, s adjunk példát másoknak is a krisztusi szeretetben[11] – fejezte be írását Ágoston Sándor a Nagy Háború előtti utolsó, szabad karácsonyán.

A Julián-iskolák és a magyar tanítók sorsa

Miközben Ágoston Sándor egyre elszántabban, egyre nagyobb meggyőződéssel vett részt a szlavóniai közélet vitáiban, s egyre határozottabban fogalmazta meg a történelmi magyar királyság és azon belül a magyar-horvát unió fönntartása melletti érveit, nem feledkezett meg hívei mindennapi gondjairól sem. S miközben Kórógyon gondozta a rábízott lelkeket, s irányította a közösség életének mindennapjait, arra is odafigyelt, hogy a történelmi múlt még föllelhető emlékeit is közkinccsé tegye. 1911 tavaszán két részletben közzétette Derecskei István predikátor uram 1778-ban Magyar-Rétfalu matrikulájába följegyzett falutörténetét. A történeti emlékekhez írt rövid bevezetőjében elmondta: Szlavónia területén, Eszék környékén a török pusztítás előtt virágzó számos, népes magyar község közül mindösszesen négy, népességében tiszta magyar falu maradt meg: Kórógy, Szentlászló, Haraszti és Rétfalu. A régmúlt idők emlékei köszönnek az olvasóra abban a predikátori számvetésben, melyben az utóbbi, Rétfalu történetét adja át az olvasóinak.[12] A második közleményben a következő megjegyzéssel folytatta Derecskei István prédikátor följegyzésének közlését: „Derecskei önmagáról keveset jegyzett fel, pedig az a 9 év, mit Rétfaluban töltött, bizonyára nem telt el események nélkül. Az a körültekintő hűség és pontosság, mellyel minden munkáját végezte, s történelmi érzéke arra mutatnak, hogy korának színvonalán álló művelt ember, s kötelességeit tejesítő rendes pap volt. Meghalt 1786-ban.”[13] Ezt követően Ágoston Sándor – neves elődje szándékát követve – további tizenkilenc helyi lelkész-tanító rövid, néhány mondatos életrajzi összefoglalójával egészítette ki a közleményt.

1914. január 11-én a Szlavóniai Magyar Újság Klebelsberg Kunó gróf címmel vezércikkben foglalkozott az 1904-ben a szlavóniai és boszniai magyarság megsegítésére létrehozott Julián-egyesület megalapítójának személyével. Tette ezt abból az alkalomból, hogy a király és a magyar kormány a gróf tíz éven át a háttérben végzett, áldozatos munkája méltánylásaként közoktatásügyi államtitkárrá nevezte ki. „Ez a név csak most került a nyilvánosság elé – fogalmazott a cikk írója –, a szlavóniai magyarság is talán csak most hallja először e sorok útján ezt a nevet, pedig e név viselője volt a Julián Egyesület egyik megteremtője, s annak 10 esztendőn keresztül ügyvezető igazgatója.” A cikk írója abbéli reményét fejezte ki, hogy Klebelsberg Kunó azt az áldásos tevékenységét, amit eddig a szórványok „istápolására fordított”, új magas állásában az egész ország kultúrájának fogja szentelni. A lap ugyanakkor közölte a főszerkesztő, Poliány Zoltán Szlavóniai magyarok! címmel megfogalmazott fölhívását is, melyben az érintett szlavóniai magyarság nevében föltette a kérdést: „Mit adhatunk mi cserébe azért a munkásságért, amelyet Klebelsberg gróf a mi érdekünkben kifejtett, s azért a szeretetért, amellyel minket körülvett, vezetett, gondozott? A mi örök hálás megemlékezésünket. A szlavóniai magyarság mutassa meg, hogy hálás is tud lenni. Ha valaha ember a szlavóniai magyarság háláját megérdemelte, úgy ez gróf Klebelsberg.” A főszerkesztő indítványt tett a gróf Klebelsberg Kunó nevével jelzett alapítvány létrehozására, mellyel az idők végezetéig jeleznék köszönetüket mindazért a gyámolításért, ami páratlan és egyedülálló a szlavóniai magyarság történetében. Javaslata szerint az alapítvány kamatait a Julián Egyesület minden évben fordítsa egy-egy beteg Julián-tanító segélyezésére. Fillérekről van csupán szó, s „ehhez az alaphoz minden szlavóniai magyarnak kötelessége hozzájárulni, hogy örök emléket állítsunk Klebelsberg Kunó gróf nevének”.[14] A lap szerkesztője a gyűjtést azonmód 100 koronával megkezdte. Még ugyanabban a számban közölték Ágoston Sándor Klebelsberg gróf alapítvány című, a főszerkesztőhöz címzett levelét, melyben a szerző a gróf „csodálatra méltó tevékenységét” méltatta, s a szlavóniai magyarság hálája jeléül maga is fölajánlott 100 koronát az alapítvány javára.[15]

A következő számban Egy Julián tanító így ír címmel a Szlavóniai Magyar Újság egy névtelen olvasó levelét közölte, melyben a szerző Fogjunk össze szlavóniai magyarok! fölszólítással helytállásra buzdította a Julián-tanítók mellett Horvát-Szlavónországok teljes magyar lakosságát. Mutassuk meg „illusztris grófunk, vezérünk” iránti szeretetünket, becsülésünket, és ragaszkodásunkat. A lap szerkesztője 100 koronával járult hozzá a kezdeményezéshez, amit folytatni kell! „Ha 100 koronát nem is adhatunk, de ne legyen köztünk egy sem, ki 5–10 koronánál kevesebbet adna. 130-an vagyunk, s ez már maga is tetemes összeg lenne.”[16] Emlékeztetett: a szarajevói tantestület egymaga 120 koronát adományozott a nemes célra, s az eddigi befizetések igen tetszetősen alapozták meg a gyűjtést, bizonyítja ezt a rögtönzött számvetés is: Poliányi Zoltán, Eszék 100 korona, Ágoston Sándor, Kórógy 100 korona; Kelecsényi Zádor, Vukovár 100 korona; N. N. Eszék, 10 korona; Margitai József, Budapest 20 korona; Kovács Ferenc, Matanovci 1 korona. Összesen 331 korona gyűlt össze Klebelsberg gróf alapítványában. Júniusban azután Ágoston Sándor Három Julián-tanító beszámolója szerint a segély már meg is találta a leginkább rászorulókat. „Három Julián-tanító érzi meg ebben az esztendőben a szlavóniai magyarság szíve melegét – írta a kezdeményezés lelkes támogatója. – Az a három, akik először részesülnek a Gróf Klebelsberg Alapítvány kamatjövedelméből. […] A szlavóniai magyarságnak ez az első alkotása, amit a saját erejével teremtett, amiben közös akarattal egyesült és erejét, együttérzését megmutatta. […] Ez a szlavóniai magyarságnak, mint kialakult társadalmi egységnek első jele és bizonysága, mely a fényhez és melegséghez erőt ad.”[17]

Hogy Ágoston Sándor az évek során a szlavóniai magyarok egyik kimagasló szellemi vezére lett, bizonyítja a székelykeveiek egy csoportjának hozzá intézett levele is. A Szlavóniai Magyar Újság 1916. július 9-ei számában Település címmel arról számolt be, hogy Tek. Julián Egyesületi Plébános Úr! megszólítással levelet kapott a távoli Székelykevéről, melyben Csobot Fülöp és társai a kitelepedésük ügyében kérik az ő segítő közbenjárását, jelezve: „A mi községünkből a túl nagy szaporulat miatt egy pár száz család szívesen áttelepülne Szerém megyébe.” Arra kérik a tekintetes plébános urat, hogy a földosztási ügyben játszanak-e bármilyen szerepet a bankok, vagy az ügyvédek, mert ha igen, a túl nagy kockázat okán nem vállalják a Szerém megyébe történő átköltözést. Ágoston Sándor cikkében megjegyezte: nincs tudomása arról, hogy Szerém megyében néptelen földek volnának, ahol valami telepítés terveztetnék, s teljességgel alaptalannak tartja azokat a híreszteléseket, melyek erről országszerte egyre inkább terjedőben vannak. Majd így folytatta a beszámolóját: az idézett egyszerű levél teljes mértékben rávilágít a múltban elkövetett hibákra. „Az utolsó 20 év telepítéseiben ugyanis túl nagy szerepet vitt az üzérkedés. Néhány fővárosi és vidéki ügyvéd óriási összegeket szerzett ezzel a népboldogító munkával. A bankok pedig közgazdasági tevékenységükkel szép osztalékhoz juttatták részvényeseiket, s a parasztság nagy része ezeken az új telepeken a földspekulánsok jobbágya lett.”[18] A székelykeveiek levele azonban – társadalomtörténeti jelentősége mellett – rávilágít arra a mérhetetlen tiszteletre és nagyrabecsülésre is, ami a Nagy Háború éveiben már Ágoston Sándor személyét övezte.

A kórógyi lelkész a falujában végzett teendői mellett 1906 és 1914 között a boszniai szórványmagyarság lelki gondozását is elvégezte. Az 1942-ben közzétett, Csete Istvánnal közösen összeállított Istentiszteleti rend a szórványokban című, külsőleg szerény, de jelentőségében annál nagyobb művének bevezetőjében az akkor már püspökké választott egyházi méltóság elmondta: harminc évvel korábban – tehát az 1910-es években, éppen kórógyi lelkészi hivatása idején – a Julián Egyesület megbízásából több ízben is meglátogatta a boszniai magyar telepeket, köztük Vucsijákot is. A falu lakosai 1902-ben jöttek a területre, és minden ígéret ellenére nem szántóföldet kaptak, hanem csak erdőt. Ilyen területen kellett valahogy megteremteni az élet lehetőségét – erdőt kellett irtani ahhoz, hogy művelhető területhez jussanak. A fát nem lehetett eladni, mert annak ott nem volt értéke, legfeljebb ha faszenet égettek, abból teremthettek némi jövedelmet. Elképesztő volt a nyomor abban a faluban. „Mikor én köztük jártam, akkor már félig-meddig szántó-vetők voltak. Már cséplőgép is volt a faluban. Sem azelőtt, sem azóta, soha senki meg nem látogatta őket, pedig 100 magyar család élt ott egy rakáson a boszniai nagy hegyek között.”[19] A magyar telepesek maguk építettek sárból-fából egy kis kápolnát. Harangjuk sem volt, egy fáról lógott le egy vasúti síndarab, azzal kongattak vasárnap a templomba. Mert azért minden vasárnap összegyültek. Mind római katolikusok voltak. Ezek között a magukra hagyott magyarok között kellett megtapasztalnia, hogy mérhetetlen elhagyatottságukban, még a lelki gondozásukat sem végzi senki, Banyalukáról egy trappista barát járt ki hozzájuk havonta misézni – ez volt a legtöbb, amiben részük lehetett. „Én is közéjük ültem. Fogalmuk sem volt arról, hogy református pap vagyok. Nem is mondtam meg nekik, nem akartam őket ezzel megzavarni. Együtt énekeltem velük. Akkor tanultam meg a Boldog asszony anyánkat. Elénekeltük valami 50 versét. A székely atyafi vezette, az öreg bácskai atyus felolvasott” – számolt be a boszniai magyarok között szerzett élményeiről Ágoston Sándor.[20] Akkor döntött úgy, hogy Isten szolgájaként mindent megtesz azért, hogy enyhítsen a Szlavóniában és Boszniában szórványsorban élő magyarok elhagyatottságán és kiszolgáltatottságán. „Horvátországban sok magyar él, akiket nem telepített oda senki – írta önéletrajzában Ágoston Sándor –, hanem 100 évvel ezelőtt Magyarországból kezdtek ide leszivárogni. A gazdasági helyzet hozta magával ezt a lassú leszivárgást. Magyarországon kevés kis földjüket eladták s Horvátországban sok földet vettek az árán. Itt nem volt értéke a földnek. Lehetett kapni földet egy kabátért is, egy üveg pálinkáért is. Így szaporodtak el Horvátországban a magyar szórványok, s köztük sok református család. Ezek felszívódásának megakadályozására a magyar kormány az egyházakat hívta segítségül.”[21] Ebben a munkában vett részt a kórógyi lelkész – iskolákat szervezett, népkönyvtárakat alapított, tanfelügyelője volt a református felekezeti iskoláknak.

(Folytatjuk)

ÁGOSTON SÁNDOR

Klebelsberg gróf alapítvány

Tisztelt Szerkesztő Úr!

Nagybecsű lapjának múlt számában közzétett felhívásra jelen soraimmal 100 koronát küldök a gróf Klebelsberg Kunó alapítványra. Mindig büszke leszek rá, hogy részt vehettem abban a derék nemzeti munkában, melynek mozgató ereje és lelke eddig gróf Klebelsberg volt. Bizonyságot teszek róla, hogy a szlavóniai magyarság jövőjében neki volt a legnagyobb hite, s ezért ő dolgozott legtöbbet. Ez a hit egeket ostromolt és hegyeket mozdított. Lelkesedése mindnyájunkat magával ragadott. Munkássága mindnyájunkat munkára serkentett. Most pedig a szlavóniai magyarságnak kell megmutatni, hogy ez a szilárd hit nem homokra lett építve, ez a lelkesedés és munka nyomot hagyott azoknak lelkében, kiknek javára törekedett. Mutassa meg ezt maga a nép azzal, hogy növelje nagyra ezt az alapítványt, örökítse meg benne egyik jótevőjének emlékezetét, s állítson benne emléket a tulajdon hálájának és jóravalóságának.

De bizonyságot teszek arról is, hogy gróf Klebelsberg csodálatra méltó tevékenységének sikerei mellett legnagyobb örömét mindig abban találta, ha munkatársainak, a derék Julián-tanítóknak örömet szerezhetett, vagy azok részéről a szeretetnek, bizalomnak s ragaszkodásnak jeleit tapasztalta.

Szerkesztő úr valóban a legmegfelelőbb formát találta meg arra, hogy a Julián-tanítóknak alkalma legyen volt vezérük iránti szeretetüket annak szellemében oly tettekkel megmutatni, melynek célja a tanítók jobblétére irányul. Azt hiszem, meg is fogják ragadni ezt az alkalmat a saját áldozatuk meghozatalán kívül azzal is, hogy minden magyar szülőt, kinek gyermeke Julián-iskolába jár, vagy járt a múltban, vagy járni fog a jövőben, személyenként áldozásra szólítanak fel. Ezzel mutatják meg, hogy szeretik a távozó vezérüket, s méltók voltak annak szeretetére.

Kiváló tisztelettel, Ágoston Sándor

Kórógy, 1914. január 12-én

(Szlavóniai Magyar Újság, 1914. január 11. 2. p.)

Á. S. [Ágoston Sándor]

A munka hőse

Életemben ez lesz a harmadik nekrológ, amit írok. Az első egy híres tanárról szólt, a második egy nagynevű püspökről, ez a harmadik egy ismeretlen szegény napszámosról. Ferkó Istvánnak hívták, Kórógyon lakott. Látszólag semmi különös nem volt az életében, csak amikor meghalt, s ahogyan meghalt, akkor tűnt fel az ő egyszerű sorsának szépsége. 75 esztendős volt. A faluban már alig ismerték, mert mióta felnőtt, minden reggel korán kiment a közeli uradalomba napszámba, s csak későn este tért vissza. Soha egyetlen napot el nem mulasztott. Öreg ember létére így tartotta fenn naprólnapra a két karjával világtalan feleségét, özvegy lányát, unokáját és két dédunokáját. Dolgozott tehát hat emberért, de maga soha nem szorult senkire. Életében soha beteg nem volt. Minden istenadta nap megdolgozott becsületesen az aznapi kenyérért. A múlt szombaton este is hazajött a munkából, mint rendesen, szépen lefeküdt, s vasárnap reggel halva találták az ágyában. Még csak egy pohár vizet sem kért senkitől, hanem miután végig dolgozta a hat napot, jó mélyen elaludt, s nem kelt fel többé. Micsoda egyszerű benne minden, s mégis milyen szép és megható! Egy öreg napszámos, aki becsületesen végig dolgozza a hetet, s miután az utolsó szombatját is kinapszámolta, vasárnapra megpihen. Gyönyörű élet – és gyönyörű halál. Érezzük, hogy ez az igazi, ez a természetes. Zajtalan, mint a természet munkája, mely lárma nélkül végzi a maga dolgát, s szép csendesen tűnik el a szemünk elől. Egy, az égnek megszámlálhatatlan csillagai közül, mely soha észre nem véteti magát, melynek senki nevet nem ad, s csupán akkor tűnik fel egy pillanatra, mikor lefut a helyéről, létének utolsó pillanatában kigyullad, s egy fényes sávot ír le arra a nagy, mély titkú boltozatra, s csak akkor tudunk meg róla annyit, hogy – volt! (Szlavóniai Magyar Újság, 1915. március 14. 6. p.)



[1]         

            U.        o. 2. p.

[2]         

            Ágoston          Sándor kórógyi ref. lelkész: A           magyar gőzös hódító útja;             Szlavóniai Magyar Újság, 1912. augusztus 18. 1.     p.

[3]         

            A          protestáns kérdés Horvátországban;             Szlavóniai Magyar Újság, 1911. április 2. 1. p.

[4]         

            Kié      lesz a vagyon?; Szlavóniai Magyar Újság,    1911. április 2. 1–2. p.

[5]         

            Ágoston          Sándor református lelkész: Soha!      – A reformátusok válasza;             Szlavóniai Magyar Újság, 1911. április        9. 1. p.

[6]         

            Á.        S. [Ágoston Sándor]: A lovagias        nemzet; Szlavóniai Magyar Újság,             1913. augusztus 3. 1. p.

[7]         

            U.        o. 2. p.

[8]         

            Muraköz          visszacsatolása I.; Szlavóniai            Magyar Újság, 1911. április 16. 3. p.

[9]         

            Muraköz          visszacsatolása II.; Szlavóniai           Magyar Újság, 1911. április 23. 2. p.

[10]       

            Ágoston          Sándor: Muraköz visszacsatolása.     Vélemény a visszacsatolás ellen;             Szlavóniai Magyar Újság, 1911. április        30. 1. p.

[11]       

            Ágoston          Sándor: Békesség és   jóakarat; Szlavóniai Magyar             Újság, 1913. december 25. 1–2. p.

[12]       

            Ágoston          Sándor: Magyar-Rétfalu        történetéből I.;            Szlavóniai Magyar Újság, 1911. április   16. 2. p.

[13]       

            Ágoston          Sándor: Magyar-Rétfalu        történetéből II.;          Szlavóniai Magyar Újság – Pünkösdi      melléklet, 1911. június 4. 1. p.

[14]       

            Klebelsberg    Kunó gróf; Szlavóniai            Magyar Újság, 1914. január 11. 1. p.

[15]       

            Ágoston          Sándor: Klebelsberg gróf       alapítvány; Szlavóniai           Magyar Újság, 1914. január 11. 2. p.

[16]       

            Egy      Julián tanító így ír;    Szlavóniai Magyar Újság, 1914. január         18. 4. p.

[17]       

            Á.        S. [Ágoston Sándor]: Három Julián-tanító; Szlavóniai Magyar Újság, 1916. június 25. 1. p.

[18]       

            Ágoston          Sándor: Település;      Szlavóniai Magyar Újság, 1916. július 9.      1. p.

[19]       

            Ágoston          Sándor és Csete István: Istentiszteleti rend   a szórványokban; Szabadka –      nyomatott Deák Sándor könyvnyomdájában,            é. n. [1942]. 3. p.

[20]       

            U.        o. 5. p.

[21]       

            Ágoston          Sándor: Evangéliumi egzisztencia bizonytalan világban     – Hogyan lettem lelkipásztor      (gépirat); Feketics – 1959. 7. p.