2024. március 28., csütörtök
KARANTÉNAJÁNLÓ

Settenkedve, mint egy áruló

Vádolom!

Igazi Polanski – ezzel a felkiáltással üdvözölte az Internet népe a Tiszt és kém álnéven futó alkotást (e sorok szerzője nem tudja elleplezni ellenszenvét e cím és szimpátiáját az eredeti, Vádolom! cím felé, amely direkt utalás az ügyről Émile Zola által jegyzett cikkre), amely egy frankofón területen igen nagy port felvert történelmi eseményláncolatot elemez híven, és amely a rendező műveinek sorában leginkább a Szellemíró mellett foglalhatna helyet, ám nem ér fel a korai Polanski-remekek és a Zongorista magaslataiba.

(A karanténkritikus előrebocsájtja: bár e film nemrég startolt a világfesztiválokon, azért bocsájtjuk ajánlóját a nagyközönség elé, mert a mojOFF ingyenes online-fesztiválon volt látható, amely a múlt héttől online-videotékává alakult át, továbbra is lehetővé téve ennek és más kiváló, másutt el nem érhető alkotásoknak kanapéról történő megtekintését, nagyjából 150 dináros csúcsáron.)

Roman Polanski figyelme a múlt bűnei felé a kilencvenes években fordult először: ekkor forgatta le Sigourney Weaver főszereplésével A halál és a lánykát, de múltfeldolgozásai között tán még mindig a Zongorista az, amely a legkiemelkedőbb: személyes gettóélmények, a haláltáborok hagymázos látomása és a művészet, amely a legkeményebb náci szívet is megpuhítja.  Jelen esetben nehéz megmondani, mi az, ami érdekelte: a Vádolom! egyszerre dolgozza fel a francia tizenkilencedik század végének legnagyobb botrányát (amelynek antiszemita felhangja nyilvánvalóan Polanski személyes tapasztalatának része) és enged belátást a hamisítások és politikai intrikák hálószemei közé.

1984-ben egy tisztet, Alfred Dreyfust (a felismerhetetlenségüg öregített Louis Garrel) elítélik árulásért és száműzik. Ügyének nem segít a zsidóellenes közhengulat és hát bizonyítékok is vannak vastagon. Egy másik, csöndesen felfelé menetelő tiszt, George Piquard (Jean Dujardin), aki maga is biztos volt Dreyfus bűnösségében, a titkosszolgálat élére kerül, hamisított és elcsent levelek múzeumába, és egyre több gyanús dolgot fedez fel a Dreyfus-ügy körül. A katonai elit azonban csitítja és fenyegeti: ezt az ügyet nem szabad piszkálnia.

A történet izgalmasan is hangozhat, ám Polanski lassan őrlő, hideg filmet rendezett belőle, amely csak ritkán tör ki a historikai hűség börtönéből, mintha a politikum titkainak és hamisításainak mechanizmusa háttérbe szorulna a századvég katonai illemének és a kosztümterveknek – ahogy ez oly sok korszak-filmnél megfigyelhető. Polanski és szinte már állandó írójának számító Robert Harris, aki már e film regényalapját is a rendező kedvéért írta meg, távol maradnak mindentől: jeges elemző tekintettel söpörnek végig az ügyön, kísérik Piquard nyomozását és egyre reménytelenebb szélmalomharcát a hadügyminiszter korrupcióban fürdő bagázsával, hogy legalább egy kis erkölcsi igazságot szolgáltassanak Dreyfusnek, aki tévesen elítélve évekig az Ördögszigeten raboskodott.

„Ritkán tör ki” – írtuk fentebb, mert azért kitör. A könyvégetés-jelenet például egészen furcsa történelmi déja vu-t okoz a film csúcspontján. A film szövegének földhözragadt volta pedig pont akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Zola elfogadja, hogy címlapot ír a Dreyfus-ügy fejleményeiről és az újságot forgató szereplők szájából elhangzik a század egyik legjobb írójának gyilkos publicisztikája, amely irodalomtörténetté emeli e politikai hacacárét. (Itt van a helye, hogy a szerző bevallja: az egész Dreyfus-ügyről csak Zola miatt van tudomása.)

Agyas elemzés ez a film, tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy hibátlan. A hiányérzetet azonban, amelyet maga után hagy, nem fedezhettük fel sem a Zongorista, sem más korábbi Polanski-mozik kapcsán. Pedig ott lopakodik a film nyomában, settenkedve, mint egy áruló.

J’accuse! (2019). A forgatókönyvet Robert Harris regényéből írta és rendezte: Roman Polanski. Fényképezte: Pawel Edelman. Vágó: Hervé de Luze. Zene: Alexander Desplat. Főszerepben: Jean Dujardin, Louis Garrel, Emanuelle Seigner.