Tollpihepostán küldöm néked oda föl, ahol angyalaid társaságába kerültél most, Pistánk, ezt a rólad néhány éve megjelent kis karcolatomat:
Tökéletesen illik rá a neve: valóban nemes. Lelkében, életvitelében, művészetében egyaránt. Már akkor is ilyen volt, amikor a hetvenes évek végén az újvidéki Forumban, illetve a Magyar Szóban találkoztunk, s együtt dolgoztunk. Ő volt az a műszaki szerkesztő, aki soha nem pattogott, soha nem tépte az idegeinket, soha nem sürgetett, hogy „itt van már a leadási határidő, világ lustái, ide azokkal a kéziratokkal!”. Leült szépen a napi szerkesztő vagy a lektor mellé, és várt csendesen, amíg befejezi a dolgát. Jó volt a közelében lenni. Jelenléte mindenkit megnyugtatott. És ment minden a keze alatt, mint a karikacsapás. Pontosan, csendben, szépen. Már akkoriban is „művészkedett”, napilapunk gyermekrovatát, a Napsugárt illusztrálta finom vonalú tusrajzaival. Imádta a természetet. Képes volt hetekre elvonulni a Duna menti erdőkbe, bevenni magát egy elhagyatott csőszkunyhóba, és hallgatni a csendet. Közben meg rajzolni, festeni. Néha verset írni. Egy alkalommal, a nyolcvanas évek elején egy erdélyi származású kolléganőnkkel Marosvásárhelyre utaztunk, ruhát vittünk a rászoruló rokonainak. Persze, hogy – szamaritánusi lélek lévén – velünk tartott ő is. Egy reggel arra ébredtünk, hogy a szálló szobájának asztala tele van frissen illatozó bazsalikommal. „Egy idős néni árulta a piacon... megsajnáltam... megvettem tőle mind” – mondta parázsló szemekkel. A háború szele elsodorta aztán őt is a határon túlra. Baján telepedett le, de egyfolytában ingázott a Milánóban élő nővére, édesanyja meg a volt jugoszláv térségben szétszóródott sok testvére között. Ő volt az összekötő kapocs. Évekig nem találkoztunk, de úgy hallottam, végre jut elég ideje festeni. Magyarországon már régóta jegyzik a nevét. Művésztelepről művésztelepre jár. Alkot végre. Már-már azt hittem, elfelejtett bennünket, régi barátokat, amikor egyszer levelet hozott a posta. Egy német család adta fel a címemre, hangsúlyozva, hogy ők nem tudnak ugyan magyarul, de azt látják, hogy az a kis levélke, amit most ehhez a levélhez mellékelnek, az én címemre szól. A spanyol partok közelében egy üvegpalackba zárva halászták ki a tengerből, s elküldik most nekem. Boldog karácsonyt! Valóban boldoggá tettek. Hogy a régi barátom nem felejtett el. Lám, annyi év után, még ott, a szép spanyolhonban is gondolt rám/ránk...
Hát ilyen ember a Nemes Pista. És továbbra is küldi nekünk a „palackpostát”. A képeibe foglalt üzenetféléket, amelyek valójában nem mások, mint a saját nemes, „nemesi” lelkének a tükörképei. Mindenkinek adni szeretne valami szépet. Emberit. Különben is mindenét mindig szétosztogatta. Minek gyűjtögetni, mindenféle földi javakat harácsolni, hiszen úgyis csak átutazóban vagyunk a földön, mondogatta volt.
Baján, a Nagy István Képtárban nemrég megnyílt kiállítását Szemadám György budapesti író, Munkácsy-díjas képzőművész méltatta, hatalmas érdeklődés közepette, hangsúlyozva, hogy „ezek a képek nagy titkok”, egy egységes színvilág, utalásrendszer jellemzi őket, egy intelligens vizualitás, mintha az alkotó félig-meddig álomban élne. „Van abban valami halálmegvető bátorság, amit az István csinál – mondta –, s ez nekem nagyon rokonszenves.” A kiállított anyag egy részét már nálunk a Délvidéken is láthattuk, de most egy új ciklus is csatlakozik hozzájuk Új dalok Boglárkához címmel, Madarak és angyalok, ecsetjátékok és álomképek alcímmel. Tolnai Ottó írta a katalógus bevezetőjét, Nemes István nemességei cím alatt. Ebből idézzük az alábbi sorokat: „Bacherald azt mondja, a lét árnyalat. Ez lett láthatóvá Istvánnál. Az akvarell is, a virágzó tóthmenyhérti fehér is, a déli tájak, az angyalok is efféle árnyalatok, ám... ugyanakkor tenyeres-talpas valóság is – s ez a nemesi nemesség öntörvényű világa-közege, nem táj, nem stilizáció, árnyalat és nem árnyalat, egy jelentős művész törvényszerűségei.”
Akvarell és tempera, meg egy kis diófapác. Sehol kiabálás, sehol harsogó színek. Pasztell. Halványkékek, halványzöldek és a fehér – a tisztaság – számtalan árnyalata. S mindez speciális papíron, speciális, egyedi technikával. Nem a táj, nem a figuralitás – hanem a lélek. Az alkotó lelki tájai vannak megfestve ezeken a képeken. Mint valami halk, titokzatos, sejtelmes dallam, úgy érintenek meg. S szállunk velük vissza s előre az időben, korokon és tájakon át, jó és rossz között, mint parányi tollpihék, örülünk, félünk, s reménykedünk... Valami nagy-nagy gondviselésben. Őrangyalban – mint ahogy a képek címe is sugallja.
