Az újvidéki Mária neve templom (Ótos András felvétele)
Miloš Marić és családja 1892 tavaszán Zágrábba utaztak, új otthonukba. 1894 szeptemberében a család már teljesen beilleszkedett a város lüktetésébe, de a családfőt szíve haza húzta. Egyre csak az járt a fejében, hogy mennyire jó lenne hazamenni a Sajkásvidékre, erős, nosztalgiás kötődést érzett Káty iránt. 34 munkaév után nyugdíjba vonulását tervezte. Bankhitelt vett fel egy kátyi és egy újvidéki ház megépítéséhez.
– Milevát a felsőfokú gimnáziumban barátai, meg az én, korábbi, zágrábi barátaim és kollégáim rábeszélték arra, hogy német nyelvterületű egyetemre iratkozzon be. Néhány professzora is ezt ajánlotta neki, olyanok, akik kalapot emeltek a matematika, a fizika és német nyelvtudás területén felmutatott eredményei előtt. Azt javasolták, hogy az osztrák Grazban, vagy esetleg Svájcban, Zürichben tanuljon tovább, ő viszont Németországban szeretne beiratkozni a Heidelbergi Egyetemre. Már évek óta erről álmodik. Nekem pedig, jó apa módjára, kötelességem teljesíteni vágyait. Jelmondatként tekintek arra, hogy az életben csak akkor lehetsz boldog, ha azzal foglalkozol, amit legjobban szeretsz – magyarázta Miloš Radovannak találkozásukkor. – Tehát, testvérem, te újvidéki lakossá és kátyi gazdává fogsz válni. Egyszerre akarsz lenni polgár és földbirtokos is – összegezte a beszélgetésük során elhangzottakat Radovan. – Újvidékből, még akkor is, ha az Osztrák–Magyar Monarchia peremvidékén van, szép város lesz. A központ már teljesen kiépült, felfalazták az új városházát is Molnár György tervei alapján. Ugyanez az építészmérnök tervezte az új, katolikus templomot is, és annak 75 méter magas tornyát. Mintha csak két, már meglévő városházát ötvözött volna: a grazi magisztrátus épületét és a malopolska-i, Nowy Sacz-i városháza épületét. Akármilyen is, most ez a városháza az enyém, a címerrel a homlokzatán, azzal a címerrel, amelyet még annak idején Mária Terézia adott a Péterváradi sáncoknak. – Nem adta, hanem eladta, méghozzá 95 ezer ezüst forintért, 1748. február elsején – javította ki fivérét Radovan. – Egy szabad, három nevű – Neusatz, Neoplanta és Újvidék – városért ez nem sok pénz! Jól jövedelmező üzlete volt ez az államkasszának – tette hozzá ironikus hangnemben Miloš. – További, friss pénzek megszerzése céljából Mária Terézia és fia, II. József 1775-ben bevezették a telekkönyv-vezetési kötelezettséget. A császárságban kimérték az összes termőföldet, a legelőket és az erdőket is, így mindegyik telektulajdonost megadóztathatták. Ebben a földmérési tevékenységben részt vettek a helyi bírák és a mérésre kiképzett bizottsági tagok is. Bécsi fogással folyt a mérés, egy ilyen fogás 1,8954 méter – emlékeztette Radovan Milošt. – Vukováron, pályafutásom legelején ezt a bécsi fogást használtam mértékegységként, de már Rumán, 1877-ben áttértünk a méteres rendszer használatára. Olvastam különböző beszámolókat bizonyos nagybirtokosokról, nemesekről, templomokról és szabad parasztokról, olyanokról, akik fellázadtak a József-féle törvények ellen. Ezek a lázadások egyebek mellett éppen az ilyen, „betanított” földmérő bizottsági tagok miatt törtek ki, úgyhogy a következő császár, II. Leopold 1790-ben kénytelen volt hatályon kívül helyeztetni a József-féle törvényeket. Az őt követő II. Ferenc császár, már ami a precíz telekkönyveket és a kataszteri adatok megbízhatóságát illeti, megparancsolta, hogy a „földek kimérését és szintbe hozását, az utak és vasutak nyomvonalainak megjelölését kizárólag az erre szakosított, katonai mérnökök végezhetik”. – Miloš fivérem, mondd, miért vezényeltek át a zágrábi kataszteri hivatalba nem sokkal nyugdíjba vonulásod előtt? – Azért, mert Pestnek sok, tapasztalt, a terepen is jól teljesítő földmérő hivatalnokra volt szüksége, olyanokra, akik a sisaki megyében, a Posavina részben, a Bosznia és Horvátország közötti határvidéken képesek átdolgozni, és kimérni a nehezen megközelíthető, mocsaras földterületeket, a gyéren lakott, sűrű erdővel benőtt, átjárhatatlan területeket. Ezek a földek senki földjei voltak, az Osztrák–Magyar Monarchia tulajdonában, az én szolgálatom, akárcsak a tied, a pénzügyminisztériumhoz tartozik. A pénzügyminisztérium, a kereskedelmi minisztérium, a védelmi minisztérium és külügyminisztérium pedig a császár hatáskörében vannak. – És mondd, Mileva végleg elállt attól, hogy Budapesten tanuljon tovább? Pedig mégiscsak ott vannak a szerbség intézményei, na meg a magyar karok is jó hírnévnek örvendenek? – váltott témát Radovan. – Igen, de a nyugati egyetemeknek még nagyobb a nevük, ő meg Zágrábban meglehetősen kizökkent a magyar nyelvhasználatból. A Horvát Szlavón Királyságban ugyanis a magyar nyelv nincs az iskolák tantervében, Bácskától és Bánáttól eltérően. Zagrábban, az 1848/49-es forradalmat követő időszakban csak nagyon kevesen beszéltek magyarul. A nagyoknak, a grófoknak meg a báróknak, az értelmiségnek magyar nevük van, de meg se tudnak mukkanni magyarul, az utcán sem akarnak magyarul beszélni. Alábecsülik a magyart. Akárhogy is van, Jelačić bán mégiscsak több magyart küldött át a másvilágra, mint az összes török együtt! – mondta Miloš. – A legnagyobb szégyen pedig az, hogy a magyarok, Clark Ádám, a bankárok és Széchenyi gróf építették azt a Lánchidat, aztán meg azok, akik elsőként, diadalittasan átmentek rajta, akik valójában megnyitották a hidat, azok éppen Josip Jelačić bán győztes csapatai voltak – fitogtatta történelmi tájékozottságát Radovan.
