2024. április 19., péntek

Harangnémaságban

Ha életrajzot írnék magamról, csak a gyermek életrajzát írnám meg. Az élményeim ma is gyermekélmények, a szenzációim gyermekszenzációk – mondta egykor Kosztolányi Dezső. S valóban: fölszállt-e valaha felnőtt ember a templom tornyába csak azért, hogy karnyújtásnyi távolságból lássa a méltóságosan lengő hatalmas harangot? És hallgassa a minden zajt legyőző, testet-lelket remegtető zúgását. Esetleg nagypénteken megcsodálja némaságában, míg a kereplő karját forgatja. Vagy fölülről tekintsen a galamboktól uralt kupolákra, miközben kint térképpé zsugorodik a falusi táj, fordulnak az arányok: megnő a benti, törpül a kinti világ. Nem híres tornyokra vágyik, ahol lift fut föl-le csak azért, hogy a magasból kitekinthessen a turista, hanem nyikorgó lépcsőkön és létrán lépdel, hogy a belsőt is megcsodálja.

Nincs is talán olyan ünnep, amikor nem gyermekélmények és gyermekszenzációk teljesednek ki újra bennünk: a föltámadást megelőző tűzszentelés utáni gyertyás bevonulás a sötéten váró templomba, majd a fényt köszöntő csengő-, harang- és orgonaszó. De ez már a vidámság éjszakája, a dráma pénteken lezárult. Akkor, amikor a gyermek félve lépett be a templomba, mert az szomorúvá, rideggé vált: eltűnt az oltárról a kereszt, eltűntek a virágok, a gyertyák, ijesztően titokzatosak a gyakran látott, de most letakart szobrok. A keresztútjárás is megterhelő, mert bár a tizennégy stáció képei egész évben figyelmeztetnek a templom falairól, csak ilyenkor szembesül a gyermekember a valósággal és igazsággal, amikor a történet lépésről lépésre teljesedik ki Jézus utolsó szaváig: Beteljesedett.

A drámát pedig passióként a kórusból is előadják a falusi, hol kiművelt, hol bizonytalan hangú kórustagok, hogy aztán a szertartás befejeztével a távozók némelyike ujjal mutogasson Júdásra és Pilátusra, gyanakodva elkerülve őket, mert a dráma összefonódik a valósággal, nem is mindig a gyermeklélekben.

Kényszerű most a csend, mely bennünket övez, magányos is, drámai is. Néma templomot idéz oltárfosztott mindennapokkal, elnémult s bezárkózott ismerősökkel, tanácstalan emberekkel. Különben sem a vidámság hete a nagyhét, és ha az ünnepi menü „rettenetes gondja” mellett kicsit távolabbra is tekintünk, láthatjuk, hogy nem a mi sorsunk az egyetlen, amely így vagy úgy „elviselhetetlen”, hanem volt ennél vállaltan megszenvedettebb is.

Nyilván csak a templomot látogató hívők számára lesz kivételes az idei húsvét, bizonyosan emlékezetes is, mert az emberek ezúttal kényszerűen távol maradnak: üres templom várja a föltámadást. Ilyent sohasem éltünk át, gyerekként sem, felnőttként sem.

Hétfőn pedig biztosan nem tojik már a nyúl, mint régen, fűfészekbe apró színes tojásokat, hogy festékük beleolvadjon a kis tenyerekbe; helyette majd látványos ajándékokkal érkezik, amelyekre mégsem fog emlékezni a gyerek a maga „életrajzában”. Hacsak az elmaradó locsolkodás – talán inkább a legények és felnőttek űzik mostanság újraélesztve – nem hagy kellemetlen emléket a lelkében. Azt meg majd kimossa onnan az idő. De mi marad ott? Milyen apró szikrák, pislákoló fények, mélységek vagy magasságok, színek, képek? Ha majd ez sok év múlva kiderül, remélhetőleg meglepődnek a mesét hallgatók, miként mi is meglepődünk emlékeinken ilyenkor, harangnémaság idején.