2024. március 29., péntek
MÉDIA (22.)

Az elektronikai–csúcstechnológiai és emberi csoda

A Yello együttes – a minőség forradalma, mint az óbor, az idővel csak jobb és jobb lett

Az az electropop, illetve az a body (?) electro, amit a Yello hozott létre volt a legmeghatárotozóbb élménye fiatalkori (még azonban elemi, azaz általános iskolás) éveimnek. Kitűnő, digitális hangminőségben és digitális módszerekkel felvételezetten, producelve, lemezekről hallgatni szinte nevetséges.

Az egyetlen nem okés dolog a Yellonál szerintem az volt, hogy önérvényésítően sznoboknak nevezték magukat… Dieter Mayer énekes, a svájci acélipar egyik milliárdosa, aki joggal hívhatná magát a krém krémje tagjának, de hangja olyan csodásan egyedi, hogy az ember mintha tényleg a mikrofonhoz született volna. Ezt a fajta férfihangot, amely „fluid” módon szép, s néha még füstösen is szimpatikus és sokmindenre képes hangot nem lehet leutánozni. Ez egy olyan csoda, ami nem csak Dieter hasznára válik, hanem annak a milliós hallgatótábornak okoz örömöt világszerte, akik már az 1980-as években megszerették, tisztelték a Yellot, s felismerték, hogy éppen ebből az electroirányból fog közelíteni és kopogtatni a „holnap”: tehát a „ma” zenéje.

Nos, ők az az együttes, példának okáért, akik miatt érdemes jó hi-fi felszerelést beszerezni!… Ki akartam hozni újra azt a hangzást, amit gyerekkoromban az 500w-os JBL hangszóróim produkáltak, amíg le nem égettük őket egy szülinapon, és a hangzás reprodukálásával kitűnően jártam, mert az új zenecuccok túl is szárnyalták elképzeléseim a hi-fi-rendszeremről – persze a Yelloval lettek tesztelve ezúttal is…

És ekkor történt velem a hi-fi irányába ismételt váltás, amikor rájöttem, sokkal jobbak a .cda, .wav., FLAC (lossless audio) -formátumok a vacak, agyontömörtett mp3-nál. S ez volt ám, még csak a kezdet.

Aki szenvedélyt érez valami vagy valaki iránt, az lelkesedik. És lelkesedni jó-e a mai világban, nem tudom, csak annyit, hogy azt új kölkök már erre is csak legyintenek. Most, hogy „kint” a kapuból figyelne be a vírus, ha lehetne, öregfiú koromra is élvezem a hi-fi-t (magas hűségfokú reprodukció az eredeti hangszignálhoz/hangjelhez képest: ez a high-fidelity, – a háj-fi , s nem hifi, sem háj fáj – lényege).

Az együttes másik tagjának neve Boris Blank, (mindössze ketten vannak, s volt ez így „örök”’ időktől fogva), Blank több tízezer sajátkezűleg begyűjtött és rendszerezett hangmintával rendelkezik, s a Yello zenéjét tökéletesen rendkívülivé, Istenhez közelivé és eredetivé teszi...

Persze Boris Blank és Dieter nagyon profi módon találtak egymásra és harmonizálnak a mai napig.

Legelőször élő koncertet 2016-ben adtak Berlinben, már a Toy (2016) lemezükkel is repertoárjukon , és annak (is) kapcsán, október huszonhatodikán, ha jól emlékszem. És jól emlékszem. Ez a nap volt fennállásuk-felállásuk 40. évfordulója. Ezt a fellépést megelőzte a Virtuális koncertjük a neten – ez sem mindennapi élmény, a mesteri vizuális szféráját is számba véve – 2009-ben, a Touch c. nagylemezük anyagából, a virtuális koncertet tartalmazó DVD pedig 2009 novemberében került a „disc-pakkungba”.

Igen, a 2009-es Touch c. albumuk kapcsán írok most, amely szinte maga a csúcsminősége a Yello átlagának. Hatrározottan mondom, a Yello átlagának, mert a Yellonál szinte nincs „átlag”, egyetlen zavaró hang sem, sehol egyetlen olyan zörej, ami megtörné a zenei harmóniát, annál több a különleges hatás, meghökkentő, szinte abszurd effektus, viszont nincsenek zavaró exhibíciók, olyan laposságok, amelyek az embernek az idegeire tudnának menni, nincs egyetlen túlproducelt dob, esetleg trombitaszóló sem... majdnem 100 százalékban elektronikus együttes a Yello, s ha valaki még nem emlékezne, itt kiről is lenne szó, elmondom: Shirley Bassey újjáélesztőiről van szó, s bizonyára ismerik is a Rhythm Divine c. közös számukat.

A 60-as és 70-es évek hatalmas csillaga, Shirley Bassey kapva kapott az alkalmon, hogy a Yelloval működhessen együtt, mert tudta, bizonyára érezte, világsiker lesz a szám...És így is lett 2001 körül.

A Yello még a dadaizmussal is kokettált, jó keményen a Planet dada c. lemezen is, kinevették az átlagosságot, a két ravasz öreg róka, akiket jócskán nagy adag irónia, önirónia és szarkazmus iránti fogékonysággal áldott meg a Teremtő.

Az elmúlt, 20. század legnagyobb zenei mágusai, akik Heisenberg szavaival élnek zeneszámaikban, akiknek „megengedtetett” az öntörvényű és önző embert az univerzum e valaha gyönyörű planétáján, visszahelyezni a helyére: porszemnek.

A Solar Driftwood c. számuk beszél arról – a Pocket Universe-en –, hogy tulajdonképpen a a Földünk nem más, mint többmillió lakható bolygó közül az egyik, amely téren és időn át utazik-lebeg, szoláris fahordalékként (miközben saját tengelye körül pörög a Föld, és társai, a Naprendszer bolygói, és maga a Nap is „előrefelé” mozog az űrben). Valamint arról is szól, hogy érdemes lenne zenét küldeni a tudatosság jeleként a világűrbe, mivel a zene csillagközi nyelv (ismétlem önmagam, a múltkori Médiában, a 21. részében írtam rerről).

Ugyanis az emberiség a Föld tömegéhez képest statisztikailag nem is létezik (!!!). Ha más nem is nagyon, de ebből kimutatható mennyit és mit ér egy-egy statisztika minőségileg, mivelhogy azonban a „nemlétező” embernek majdhogynem sikerült elpusztítania a Földet, mintha szükség lenne erre (?!) a „szaporodjatok és töltsétek be a Földet” parancsával ellentétben.

Nem elég, hogy a szupergazdagok lenézik a szegényeket, és, hogy aki semmi mást nem ismert, csak: iskolát, munkát, alvást, betegséget és halált, aligha lehet nemes lelkű ember, ezt is vallják, és egymás között ki ismondják többen. Pedig a nagy- és tisztalelkűség olyan közegben keletkezik, ahol a szeretet megtisztító erejével jelen van. És védelmez.

Nézzük hát, találjunk pár szót, amelyekkel a 2009-es Touch számait lehet jellemezni, körülírni.

A luxuskiadás-változatot fogom ezúttal megtalálni-elővenni és megtárgyalni. A legelső számban, a The Expertben van az bemutatva, hogy milyen borzalmas lenne, ha a Yello nem a tökéletesség lenne önmagában. Történik ez egy „Curse!...” – kiáltásszerű beszólással a dal eleje felé.

A második számban, a You better Hide-ban Heidi Happy (feltehetőleg művésznevű) énekesnő lép fel, s kissé nyafogós, de szenzuális vokálja alatt a tökéletes és innovatív zenei, ritmus- és hangsémák kapnak helyet.

A harmadik, az Out of Dawn egy igazi Yello-klasszikus, valamint a Bostich (Reflected) – újrakevert (remix) változata még mennyire az... Erre már egy önreflexiót is el kellett végezniük, bizonyos, hogy ezért kapta a szám az említett, zárójeles „alcímét”. Ezután is csupa Yello-nagyságok jönnek, a következő szám a Till Tomorrow Till Broenerrel , a Tangier blue, valamint szintén Broennerrel az Electric Frame, és az album egyik kissé nehezebb (sosem nehéz, mindig hallgatható, meg is hallgattam legalább ötszázszor-hatszázszor, a legkomolyabban mondom, az egész lemezt (!), mert olyan) Vertical Vision-je (feat. Till Broenner újfentt), valamint az utána következő egyedi, sötétkés, eyedülállóan finom ízlés- és hangzásvilággal működő Trackless Deep. Közbeékelve meg ott van még: a Tangier Blue, a Part Love, a Friday Smile, majd ismét Heidi Happy-vel a Kiss in Blue. Ez egyik frontszáma-pilotja az albumnak, videoklipjével.

A DeLuxe-kiadvány lényege pedig az ezek után következő számok: az X-race (a The Race újrakeverve), a Petro Oleum (sziklából/kőből nyert olaj), a 2009-es Oh Yeah! – verzió, az Umbria és a Bostich (Duck mobile c. verzió). Nem épp könnyű összeszámolni, minden egyes zeneszámból mennyit, s ki mindenkivel együttműködve alkotott a Yello, hiszen az új (természetesen: elektronikus) irányzatok királyai mind-mind előszeretettel keresték meg a „mennyei” Yelloékat. Boris Blank fiatalabb lévén, rendkívül sokoldalú tevékenységet folytatott az elmúlt években, megjelent Convergence c. korongjuk is Malia énekesnővel, majd a Yello név alatt a 2017-es Progress and Perfection is, nem is számítva azt a rengeteg közreműködést és „featutinget”, amit a jövő-menő DJ-k és (pop-) frontvonalbeli vokalisták sokaságával készített, valósított meg.

A legfényesebb remekművek egyike a Touch lemez, amit a Yello letett az asztalra, pirulok saját electroműveim hallatán is mindig, ha ezt végighallgatom. Mert nagy a különbség „olyan zenét játszani, amilyet szeretnél”, és az „olyan zenét játszani, amit a nagyérdemű közönség fog szeretni” között. S a Yello pont olyan zenét játszik, amely a legvájtfülűbbek igényeit is kielégíti.