2024. március 29., péntek

Az idő szivárványhídján

Meghatott mindig a családias hangulat, különösen, ha szokatlan helyen találkoztam vele: egy nemzetközi járaton közlekedő autóbuszban, egy tanintézményben vagy kórházban… Miért jut ez most az eszembe? Talán mert egy furcsa, kifürkészhetetlen eredetű és szándékú járvány tört a világra, és emiatt fokozottan féltjük szeretteinket… Nincs sem mód, sem lehetőség sok helyütt még a családtagok találkozására sem az együtt ünneplés áldott napjaiban. Fényük csak emlékeinkre, vágyainkra, képzeletünk könnycseppektől nedves képeire vetül rá. De ami lélekindító, az minden körülmények között táplálja a reményeket, simogatja a bizakodást álmainkban.

Ilyenkor húsvétkor egymásra gondolnak a másiktól távolra szakadt házastársak, rokonok, barátok, ismerősök is; ha tehetik, odaülnek órákra a számítógép elé, és egy csalóka illúzióban igyekeznek együtt lenni övéikkel. Az utóbbiak  a távoli Ausztráliában, Kanadában, Floridában vagy éppen valahol Nyugat-Európában, az itthonmaradottak közös otthonukban telepszenek le a főtt sonkától, tojástól roskadozó terített asztal mellé, amelyet belebeg a frissen reszelt torma illata.

Hogy a torma teszi-e, vagy valami más, de könnybe lábadnak ilyenkor a szemek; a feltámadás feletti örömünket villanásokra megrontja a pótolhatatlan hiányok érzete. Megremegünk. Emlékezünk régi és újabb húsvétokra. Orrunkat a gyermekkori szappanos víz meg a legjobb illóolajak szaga ingerli, s indulunk is vissza az idő szivárványhídján, hogy meglocsoltassunk vagy locsoljunk…

Ó, ezek a nyuszifürgeségű gyönyörűséges vágyak! Átszökellnek a múlt fehérlő mérföldkövein, fűtől és herelevelektől zöldellő kicsiny kertekbe tévedve, amelyekben gyermekkezek által készített fészkek várnak az élet nagy ajándékára…

Locsolkodni is menni kéne ahhoz az ingerlő pillantású és kacajú kislányhoz, akihez sohasem mertünk elmenni; vagy az okos szemű asszonyhoz, aki vár is talán… A kettő ugyanaz, a gyengén is bátor fehérnép, aki a tiltás ellenére is elgörgeti a feltámadt Messiás barlangsírja elől a követ.

Amíg a megfeszítés hátborzongató történetét mesélte egykoron nagyanyám, végig Máriára gondoltam; gondolok ma is, ha magukra maradt öregekkel találkozom. Lehet-e nagyobb az ő fájdalmuknál?

Elhagyjuk a honi tájat. Haragudhatunk is embereire, de lehetetlen nem visszavágynunk – akár titkos álmainkban – a harmatos húsvéti hajnalokba, amelyekben festett tojásokra leltünk a régi görbe körtefa tövénél, meg édességre és egy-egy meséskönyvre vagy játékbabára picinyke húgom, kisautóra az öcsikém…

 A könyveket, játékokat megőriztük talán, de ha nem, akkor is fejből tudjuk a Meseország verseit, és már nyúlunk is a fából készült kisautóért…

Összekoccantott főtt tojások visszhangzanak az időben: melyik a győztes? A révünkön melyikünk a győztes? Hiszen amíg szeretettel csordulásig teli a szívünk, nem lehetünk vesztesek.

E visszhangot követve jutunk el szeretteink bölcsőjéig. S ott álldogálva lel bennünket a feltámadás ünnepe. Örüljünk hát az egyetlen kivételes asszony, Mária örömének: visszakapta gyermekét!