A tanárok vizsgaidőszaka érkezett most el. Meglehetősen nehéz vizsgán kell helytállnunk, ugyanis nem számítottunk rá. Az értékelés sem lesz az „igazi”, nem kapunk osztályzatot, még csak szóbeli értékelést sem. A diákokon kívül senki nem fogja tudni igazán, hogy egy-egy tanár hogyan teljesít ebben a váratlan és igen nehéz helyzetben: a digitális távoktatásban. Azaz még egyvalaki fogja tudni, a tanár maga.
Évek óta itt van a levegőben az oktatás megújulásának igénye és szüksége, az oktatási rendszer és a pedagógustársadalom nagy része azonban látszatmegoldásokkal próbálta kikerülni a valódi megújulást. A világjárvány viszont – mint ahogyan az életünk minden más területén is – kérlelhetetlenül átvette az irányítást, így végre, ha tetszik, ha nem, kénytelenek vagyunk összeszedni magunkat, és élve a kor adta technológiai lehetőségekkel, kilépni a rutinból, és kreatívan megoldani a problémát. Az élet úgy hozta, hogy a XXI. század legfontosabb készségei terén most a tanároknak kell vizsgázniuk: rugalmasságból, problémamegoldásból, együttműködésből, kritikai gondolkodásból. Ez az, amire már jó ideje a diákjaikat is fel kellett volna készíteniük. Sokan persze megtették. Felkészültek a vizsgára tudtukon kívül.
Pedagógiai szempontból tehát nagyon izgalmas időket élünk. Valószínűleg miután véget ér ez a helyzet, és mindenki visszamegy az iskola falai közé, sokan ott és úgy folytatják majd, ahogyan abbahagyták március 13-án. Az azonban biztos, hogy a végleges változás reménye és lehetősége most már itt marad a levegőben, és előbb-utóbb be is következik. Az igazán nagy változások nem szoktak egy lépéssel megtörténni. Bízom benne, hogy ez az első lépés, amely után nem marad el a többi sem.
Gimnáziumi tanárként egy héttel több felkészülési időm volt, mi ugyanis nem március 16-án, hanem csak egy héttel később kezdtük el a távoktatást. Ez is borzasztóan rövid idő a teljes átállásra. Még úgy is rengeteg időt és energiát kívánt, hogy évek óta a hagyományos módszerek mellett a digitális pedagógia módszereit is használom. A tv-s oktatás pedig még egy másik terep. Első héten felkértek, hogy tartsak meg öt órát. Az első kettőt a felkérés másnapján kellett tartanom. Egy napom volt felkészülni. A távoktatás első hetében pedig folytak a felvételek. Párhuzamosan a saját óráimra készültem. Tényleg embert próbáló helyzet. A tanár ahhoz van hozzászokva, hogy bemegy a tanterembe, becsukja az ajtót, és az osztállyal egyedül van. Dolgoznak közösen. Most a munkánk alapjai rendültek meg. Kamera előtt órát tartani, üres székek előtt: szinte abszurd drámába illő szituáció. De hát az egész világ egyik napról a másikra abszurd drámává vált. És most mindenki próbálkozik: hangrögzítéssel vagy kisvideóval magyarázza el az új anyagot, küldje csak el a tankönyv, tananyag vonatkozó részeit, és tanulják meg a gyerekek egyedül, teszteket írasson, online feleltessen…
Talán most, hogy az ország vezetősége minden erejével a járvány megfékezésére összpontosít, kicsivel nagyobb teret kap a pedagógustársadalom a saját munkája megszervezésére, ami várhatóan megteremti a szükséges feltételeket ahhoz, hogy valóban kreatívan igyekezzen mindenki megoldani a saját tantárgyával és adott osztállyal kapcsolatban felmerülő problémákat. A tanárok nagy része biztosan felfedezi önmagában és a technológiában régóta szunnyadó lehetőségeket. A kevesebb megfigyelés, megszorítás és értelmetlen kötelezettség; a helyzet súlyossága: az, hogy nem a tanév elején, hanem a végén vagyunk, tehát felvételire, érettségire kell felkészítenünk a diákokat, pozitív stresszként hat ránk, és minden erőnket bevetve végre önállóan, érett felnőttként végezhetünk hivatásunkhoz méltó munkát.
