2024. április 25., csütörtök

A város lelke, avagy identitásjelek

7.

A szabadkai Barátok temploma az egyik legromantikusabb épülete a városnak. A neve is romantikus és titokzatos, legalábbis így képzeltem. Egyáltalán nem érdekelt, hogy a romantikus kifejezést legfeljebb templomromra illett volna használnom gondolatban, kimondani vagy leírni pedig egyáltalán nem illett volna, mert egy középkor végi épületről van szó. De akkoriban még semmit nem írtam le, a középkorról mint korszakról, a romantikáról mint stílusirányzatról semmit nem tudtam. Nem is hiányzott ez a tudás. Több lehetősége volt a képzeletnek.

Amikor tehát a Barátok templomára gondoltam, nagy csöndességet láttam magam előtt. A csöndességet látni lehet, és tapintani, hiszen hallani lehetetlen. Hosszú csuhájukban a férfiak, akiknek arca és keze áttetszően fehér, szorgosan ebédet főznek, amelyet azután közösen fogyasztanak el. A barátfüle miatt gondoltam azt, hogy a Barátok templomában a szerzetesek leginkább főznek. Vagy a Barátok temploma miatt gondoltam azt, hogy róluk nevezték el az ételt, a finom, prézliben forgatott, lekvárral kitömött, cikkcakkos szélűre szaggatott tésztafélét. A derelyevágóval vágták négyszög alakúra a kinyújtott tésztát. Mivel derelyét készítettek belőle, amelynek csak másik neve volt a barátfüle. Az igazi neve a derelye volt. Azt nem lehet tudni, hogy akkor miért nem az honosodott meg nálunk. Nem gondolhatjuk, hogy bárki is ismerte volna errefelé a Freund-féle töltött táska nevet. Freunds gefüllte Tasche. A derelye tehát egy bizonyos Franz Freund budai vendéglős találmánya volt, amelyet úgy hallottunk, és emeltünk be a nyelvünkbe, zártunk a szívünkbe, hogy barátfüle. Mivel a gefüllte (töltött) az tulajdonképpen olyan, mint a fül. A freund meg a barát, ezt mindenki tudja. A tizenkilencedik század második felében meghonosodott étel neve így lett tehát barátfüle.

Ezt nem tudhattam. Nem is tudtam. Nekem a barátok azok voltak, akiknek templomuk volt. Így tanultam meg. A tavasz illatához, a retekhez, vajajjához, az első zöld paprikához a Barátok templomának a neve tapadt, mivel oda járt a nagyanyám minden tavasszal imádkozni, majd a Tejpiacra bevásárolni. Ha kedd volt, akkor a Barátok temploma és vajajja zöld paprikával. Ez volt a tavasz. Nem csoda, hogy minden szerdán barátfülét kértem ebédre. Péntekig, a másik tésztanapig tán elfeledkeztem volna róla, de szerda reggel még élénken élt bennem az elképzelés. Nem az emlék, hiszen én nem jártam akkor még a Barátok templomában, nem lehetett emlékem róla. De elképzeltem minden kedden, miközben kettéállt a fülem a vajajjától.

A TELEKI TÉR

A városok történetei is így valahogy alakulnak. Ez néha jól sikerül, néha pedig borzalmas következményei vannak. A városok történetét épületeiken, utcáin, terein keresztül ismerjük meg. Ez olyan egyszerű igazság, ami nem felelt meg a modern embernek. Meg talán nem is volt ideje arra, hogy azon tűnődjön, vajon mi volt az eredeti neve annak a térnek, amelyen ő naponta keresztülvág munkába sietve. De az is lehet, hogy nem érdekelte. Hidegen hagyta. Miközben átvágott a téren, másik városra gondolt, másik falura, másik térre, más utcákra. Idegenül mozgott ott, ahol a munkája miatt élt. Aztán lassan megszokta ezt a helyzetet, divatot csinált belőle. Egészen odáig ment ez, hogy azokat, akik nem költöztek, lehetőleg többször más és más városokba, lenézték, mucsainak tartották. Olyan embernek, aki ügyetlen, együgyű, műveletlen, képtelen jobban élni.

A jobb élet reménye maga alá temette az épületek, utcák, terek történeteit. Emberek ezrei, tízezrei, mint szorgalmas hangyák, úgy iparkodtak a városokon keresztül, anélkül hogy fogalmuk lett volna arról, hogy kiknek a munkáján, életén, verítékén taposnak. Kik alakították ki az utcákat, és miért olyanra, amilyenre? Hol volt lapály, és hol irtottak ki ligetet? Nem tudták, és nem érdekelte őket. Ezek a butaságok elvették volna az időt a jobb élet megteremtésétől.

Ennek az lett a következménye, hogy a sehonnaiság, a sehova-sem-vagyokvalóság lett a követelmény, a megfelelő viszonyulás. A gyökértelenség mint életmód. Ami nem gyökértelenség, hanem gyöktörzsiség. Rizóma. Gilles Deleuze és Felix Guattari ezzel a címmel hirdette meg elméletét, amelyet így is neveznek: a Deleuze–Guattari-féle rizómafogalom. Ennek az elméletnek szerves része a térfoglalás, a territorizáció és deterritorizáció dinamikája. Lényeges, hogy a rizóma nem másolat, hanem térkép, ami a megalkotottság miatt lényeges elem. Tudatosságot jelent, és ezáltal nyújt biztonságot, magabízást. Ez egyébként feladata, hiszen mentalitáselmélet. Nem a fiatalság rácsodálkozásával olvasva ezt az elméletet, megértjük, hogy a nyelvészet, az informatika, a biológia és a többi tudomány elemeinek beemelése, kifejezéseinek felhasználása azt a célt szolgálta, hogy a megriadt embernek kapaszkodót nyújtson. Annak a megriadt embernek, aki számára korábban a vallás jelentette a kapaszkodót, és az a tudás, amely nemzedékről nemzedékre szállva otthonossá tette számára a környezetét. A helyet, ahol felnőtt. A tereket, utcákat, épületeket. Ugyanakkor a két szerző Anti-Oidipus könyve a család fogalmát bontja meg, az egyént üres testként definiálják, amely vagy maga kovácsolja identitását, vagy pedig a külvilág különbözőségeiből meríti. Lényeges elem, hogy nem az azonosságokból, hanem a különbözőségekből.

Deleuze szerint a nyugati gondolkodásban az azonosságok helyét a különbözőségek veszik át. A kilencvenes évek első felében, amikor ismerkedtünk ezekkel az elméletekkel, szétesőben volt az ország, amelyben felnőttünk. A legriasztóbb tapasztalat az volt, hogy amikor a különbözőségek valóban átveszik a helyet, és az azonosságok helyébe kerülnek, annak romboló ereje van.

Az elmélet, amely a nyugati ember számára kívánt útmutatásul szolgálni, kitölteni a lelkében keletkező űrt, megmagyarázni magányosságát, felkészíteni őt az eljövő időknek, a huszadik század utolsó harmadában megjelenő és mindent beborító felszínességnek az elfogadására, a valóságban nem rombolt. Az épületek, az utcák és terek egyre szebbek, tisztábbak, elegánsabbak lettek. Semmi nem hiányzott, magunk is meggyőződhettünk erről mindig, amikor nyugati városok utcáin csatangoltunk. Mindösszesen csak a történetek hiányoztak, amelyeket az emberek egymásnak átadtak. Nem voltak történetek, mert az emberekben megszakadt az időlánc. A városokba vándorló, innen oda, majd máshova költöző embereknek nem volt szükségük a történetekre. Nem is akarták megismerni annak a térnek a történetét, amelyen naponta átvágtak, miközben munkába siettek. Miért érdekelte volna őket az a tér? Nem volt hozzá közük. Nem ott nőttek fel, nem ott sétáltak hazafelé a vasárnapi mise után nagyapjukkal kézen fogva. Amikor a kilencvenes évek első felében megismerkedtünk ezekkel az elméletekkel, az ország, ahol felnőttünk, lángokban állt. A különbözőségek ereje legyűrte az azonosságokat. Erre többféle választ lehetett adni a művészetekben (is): az egyik válasz szerint mindennek az oka a nagy azonosságok durva ereje – egyház, nemzet.

Akkoriban kezdtem azon gondolkodni, hogy amennyiben ezt a választ elfogadom, akkor valami olyannal azonosulok, ami semmiben sem különbözik attól, amire hivatalosan tanítottak bennünket, és aminek egyenes következménye lett az ország szétesése.

Tehát másik választ kellett keresnem a magam számára. Olyan választ, ami az identitásom része, és aminek én is a része vagyok.

Ebből született meg az első novelláskötetem, a Kalamáris 1994-ben. Épületek voltak a novellák hősei. Az épületek, amelyek városunkat, Szabadkát alakították, tették önmagával azonos várossá. A terek és utcák voltak az első kötetem szereplői, azok történetében kerestem az azonosságokat, amelyek a város lakóit közösséggé teszik.

Akkoriban találtam rá a Teleki teret ábrázoló fotóra. Hosszú órákba telt, mire rájöttem, honnan is fényképezték. Egy másik fotón, amelyre több mint húsz évvel később akadtam rá, amikor a Szentháromság-szobor eredeti helyét kerestem, szintén látszik a Teleki tér. És bámészkodó emberek. Munkára váró napszámosok, ráérő inasok és szebb ruhájukban a városba érkező parasztok. Mögöttük a Barátok temploma. Egyetlen tornyának árnyékában a barátok csöndben főzik a szerdai tésztanap legkedvesebb ebédjét, a barátfülét. Hol kezdődik a mese, és hol végződik egy tér története? Valahol a kettő találkozásánál alakul ki a városlakó identitása. Azonossága a várossal. Minden épület, tér, utca identitásjel, amelyhez történetek kötődnek. A történeteknek akkor van értelmük, ha átadják azokat. Ha továbbmesélik. Ellenkező esetben megszakad az időlánc, és akik a téren átsétálnak, sehonnai emberek lesznek, akik nem tartanak sehova. A Teleki teret ábrázoló képen az 1723-ban épült Barátok templomát látjuk, amely a tizenötödik századból való vár helyére épült. A vártorony a templom tornya lett. Gyönyörű szimbóluma a biztonságnak. A városlakóknak ez a legfontosabb, mert ez jelenti mindennek az alapját. A fizikai biztonság, amit a vár jelentett, és a lelki biztonság, amit a templom jelentett.

SZENT FLÓRIÁN

A szabadkai Szent Mihály ferences templom, amelyet közönségesen csak a Ferencesek templomának vagy a Barátok templomának nevezünk, 1907– 1908-ban felújításra került. Ennek a felújításnak köszönheti a második tornyát, és akkor állították fel a templom előtt Szent Flóriánnak, a tűzoltás védőszentjének szobrát.

Szabadka, a földek, tanyák ölelésében kényelmesen hízó város. Fizikai biztonságát az is jelenti, ha nem gyulladnak fel az asztagok. Ha nem tör ki és zabál fel mindent a tűz. A biztonságot jelentő egykori vár elé a város közönsége odaállította Szent Flóriánt. Az élet egymásra rétegződik, a városépítés, a köztéri jelek elhelyezése jó esetben nem véletlenszerű, és nem ideológiai alapon történik. Jó esetben a városlakók közös akaratának kifejeződése.

Ahogyan a múlt századot a második világháborút követően meghatározta a rizóma-mentalitáselmélet, úgy a huszonegyedik században kezd erősen jelen az a meggyőződés, hogy az emberi kisközösségek, a lokális közösségek értéke jelentőssé válik, a ház körül megszerzett tudás, képességek és eljárások felértékelődnek, átalakítva az üzleti kapcsolatokat is. A teremtett világra való odafigyelés, az emberi tudás nem a környezet leigázását, hanem tiszteletben tartását szolgálja, elvetve „a tudás hatalom”-féle, az embert olyan gőggel felruházó alapvetést, aminek súlyos következményei lettek.

A természettel, a környezetével harmóniára törekvő ember, a lelki és testi biztonság fontosságát szem előtt tartó ember alakította ki azt a teret, ahová Szent Flórián szobrát helyezte.

A saját fontosságát, kényelmét előtérbe helyező ember pedig taxiállomást és parkolót létesített ugyanott, hiszen Szent Flóriánt még a múlt században elvitték a Teréz-templomhoz.

Az egykori vár helyén épült templom elől utca vezetett be a főtérre. A várost alakítók egyértelműnek tartották, hogy a fizikai biztonságot szimbolizáló egykori vár és a helyére épült, a lelki megerősödést szimbolizáló templomtól egyenes út vezessen a főtérre, ahol a városháza áll. Ez a fajta összekapcsolódás, egység kifejezte a város lakóinak közös akaratát.

Amikor ezt az utat megszüntették, akkor a város önazonosságának egyik fontos jelét szüntették meg. A legnagyobb csapást a magával és lakóival azonosságban létező Szabadkára nem az jelentette, hogy elvitték a Szent Flóriánt a helyéről, taxiállomást, parkolót építettek a templom elé és köré, valamint Munkás Egyetem néven egy szocreál épületet közvetlenül a templom mellé. A legnagyobb csapás az volt, hogy megszüntették a kommunikációt a templombejárat és a főtér között.

Amikor a fényképeket nézzük, rácsodálkozunk a harmóniára. De ritkán gondolunk arra, hogy a városépítés eredményeképpen létrejövő harmónia az emberek belső harmóniáját hivatott kifejezni. A kettő szoros összefüggésben létezik. Amikor nem így van, akkor a városlakóknak a várossal történő azonosulását veszik el, a várostól pedig azt a harmóniát, amely biztonságot sugároz a lakóinak.