Panyóka néni tisztes özvegyként éldegélt a faluban, a templomtól a negyedik házban. Régi kis ház volt, középen konyha, abból nyílt a két szoba, ahogy illett. Amivel kiegészítették a hatvanas évek végén – még szegény ura élt –, az egy kis fürdőszoba volt. Minden szombaton begyújtottak a fatüzelésű bojlerbe, micsoda kényelem volt az a régi lavóros korszak után! Az udvaron kis ól készült a disznóknak, az elkerített hátsó udvarban egy borzas kakas meg néhány tyúkocska kapirgált. A körte-és almafák is szépen termettek. Panyóka nénit mindenki ismerte, és persze ő is tudott mindent, ami mondjuk nem is csoda, mert a régen virágzó kis településen már alig éltek vagy háromszázan.
– Név szerint? – sütötte el igen gyakran a régi viccet Balázs bácsi, aki valamikor harangozó volt, de ma már a templom is csak sátoros ünnepeken nyitotta meg kapuját. Erre a kérdésre aztán nagyot nevetett a kocsma törzsközönsége, de amikor hazafelé baktattak, volt, aki megpróbálkozott a névsorral. Állítólag Fuvarosnak sikerült is, de nem kérdeztek rá. A kocsma csak késő délután nyitott ki, és volt fontosabb megbeszélni való is. Ha valaki idejében nem spájzolt be egy kis itókát, vagy már elfogyott a saját főzésű, Panyóka nénihez ment. Bögrecsárdának nem lehetne nevezni, de amikor megkocogtatták a főútra néző ablakot – a fény mutatta, hogy szorgosan munkálkodik az öregasszony – hangos csattanással kinyílt az évek óta repedt ablakszem, és homályos poharakban a párkányra került a kerítésszaggató vegyes, jól megmérve. A férfiember meg letette a párkányra a pénzt, és ment a dolgára. Rend volt, hagyománytisztelet, férfi és nő egyaránt tudta, hogyan kell viselkedni. Az asszonyok legfeljebb késő délután dobtak be egy kis kontyalávaló édeset. Nem olyan volt itt az élet, mint a szomszéd faluban, ahol még a rendőrautó is rükvercbe ment be, hogy gyorsan el lehessen hagyni a telepet.
Itt mindennek megvolt a maga helye és ideje. András napkor – sem előbb, sem később – megtörtént az első disznóvágás, az Amerikásnál. Harminc évig élt Kanadában, onnan jött haza. Azon a régi őszön ment ki, hagyott egy sort a szülőjének, hogy majd ír meg küld pénzt. Senki se hitte, legkevésbé az anyja, hogy ez bekövetkezzék, de vannak még csodák, alig telt el három év, és megjött az a levél. Néha csomag, sőt pénz is, míg volt kinek küldeni. Aztán maga a tékozló fiú is megérkezett, megerősödve, inas izmos testén nem volt egy deka felesleg, de a görbe háta és a bal kezén hiányzó két ujj mutatta, hogy veszélyes és nehéz munka a favágás. Nem várta már itthon senki, csak a megroggyant házikó, aminek a helyére rittyentett egy szép magas kőházat fájintos kerítéssel.
– Hát hiába, a pénz beszél – mondták az utcabeliek, de nem volt ebben semmi irigység.
Panyóka néni meg ment belet húrolni disznóvágáskor először hozzá, aztán a többi falubelihez, meg rizst fakasztani, mert az se tudott nála szebben senki. Nagymosás, tavaszi meszelés, festés utáni takarítás, tollfosztás, lekvár főzés, csigacsinálás sem mehetett végbe nélküle. A fizetség mellé kóstolót kapott, tányérka süteményt a vasárnapi sütésből, egy-egy melegebb ruhával is támogatták, ne szenvedjen hiányt. A fát ősszel olcsón házához vitték, felaprították, a fáskamrában takaros rend uralkodott. Ha nagy volt a hó, elhányták a háza előtt, ne kínlódjon vele. – Szegény öregasszony, úgyis olyan magányos – mondták az utcabeliek, és alig múlt el nap, hogy valaki ne nyitotta volna rá az ajtót, és üres kézzel nem illett beállítani. Persze mióta új rendeletek jöttek meg szigorítások, ez is megváltozott. Kis zacskóba került egy üveg befőtt, kis gyümölcs, és ráakasztva a kerítéslécre várta, hogy az öregasszony kijöjjön és bevigye. Néha visszakerült a fonott kiskosár, s a tulajdonos percek alatt magával vitte, benne a fél lityi jó kis pálinkával.
– Alkalmazkodik az ember – vonta meg a vállát Janó, a kocsmáros, aki a kertben tett-vett, mert nem nyitott ki már vagy tíz napja.
Nem csoda, hogy amikor egy márciusi délelőtt megállt a rendőrautó Panyóka néni háza előtt, a hír futótűzként járta be a falut.
A szomszédok, utcabeliek, a mozgó bolt előtt ácsorgók rögvest ott termettek, persze a kellő távolságot megtartva. Panyóka néni meg jött ki a kapuhoz, a moslékot kavarta épp, kopott otthonkája fölött keresztbe megkötve a nagykendő.
A fiatal rendőr – falubéli, de már rég járt erre – nagy zavarban kezdte mondani, hogy baj van.
– Baj? – kérdezte a kapu rozsdás kilincsét feszegetve az öregasszony, és csodálkozó arccal kilépett a töredezett járdára. – Az – mondta a tizedes, és egy sokpecsétes borítékot húzott elő, amiből rögtön kitetszett, hogy tényleg van valami probléma. – Betörtek a nyaralójába, és elvittek mindent – folytatta nagy kínban, és csuszatolt a lábával.
A közben kisebb tömeggé szaporodott kíváncsiskodók hitetlenkedve álltak a feltámadt szélben. Panyóka néni átvette a hivatalos értesítést, és szó nélkül elindult a ház felé. A rendőr meg zavartan kiáltott utána. – Hát nem szól hozzá semmit? Betörtek a nyaralóba! Mire az öregasszony visszalépett, és megkérdezte:
– Melyikbe? – és ártatlan szemmel nézett előbb a hírhozóra, majd végig járatta szemét a némán álló falubelieken, és visszament kiadni a moslékot a cocáknak.
A ház kicsit megroggyant kéményéből a füst vígan bodorodott az ég felé.
