Már többször besötétedett és kivilágosodott, amióta elment. Ilyen még sohasem fordult elő, hogy egy besötétedés után, Gazdi ne jött volna vissza.
Valami történt. Érezte a zsigereiben, hogy valami nem jó történt. Már az is nem jó, hogy nincs ott.
Enni és inni mindig hagyott neki, ha elment. Most is teletöltötte a tálját, vizet is öntött, majd mielőtt behúzta maga után a kaput, szokás szerint megpaskolta a hátát, megvakargatta a füle tövét. A szeretet eme egyértelmű megnyilvánulását ő hálás vakkantásokkal viszonozta.
Most ismét – immár sokadszorra –, bejárta a drótkerítéssel körbevett, apró udvart. Na, nem azért, mintha bármit félteni kellett volna az udvaron, hiszen nem volt ott más, mint a kézzel összetákolt faviskó, meg egy későn termő vadalmafa. Bekeríteni is csupán azért kellett, hogy az erdő tudja, a kapuig jöhet, nem tovább. A dróthatárig gyomlálták az udvart, a kapun túl pedig ott ágaskodott lábujjhegyen a vadon, majdani bebocsátásra várva.
Még a kirándulók se nagyon merészkedtek erre a tájékra, melyet nem érintettek kijelölt turistaösvények, mindenütt szúrós volt a bozót, egyenetlen, hepehupás a talaj, amin a turistabakancs is könnyen megbicsaklik. Ugyanakkor épp ezért esett a helyre az öreg erdész választása, mert itt zavartalan nyugalomban mélázhatott, elmerenghetett olyan múltbéli eseményeken, amelyek széppé tették az életét, s amelyek szinte kivétel nélkül az erdőhöz kötődtek.
Már nem vadászott, csak sétálgattak az erdőben azokon a napokon, amikor nem a városi házban, hanem ebben a kis fakalyibában időztek. Öregek voltak mind a ketten. Az erdész őzagancsfogantyús bottal járt, ő meg botorkált mellette, igyekezvén lépést tartani Gazdival, mivel már gyengén látott, szürke homály ereszkedett valaha éles látású szemére. A nyulat is inkább csak érezte, nem látta, s hogy utána fusson, hovatovább eszébe sem jutott.
Előbb az ennivaló, majd a víz fogyott el a tálakból. Ha éhesen is, de megtette szokásos őrjáratát. Odaballagott a házikó bejáratához, de ott nem látott változást, csak a zárt ajtót. Ezen nem lepődött meg igazán, hiszen Gazdi távol volt. Egyértelmű megállapodásuk szerint, Gazdi mindig a házban őrködött, ő meg idekint az udvart vigyázta. És ez jól is volt így.
Ahogy telt az idő, kénytelen-kelletlen rátalált egy addig ismeretlen, fájó érzés, a mindig és mindenütt ott lévő Gazdi hiánya.
További besötétedések, majd kivilágosodások jöttek, amikorra az éhség már annyira gyötörte, hogy ráfanyalodott a fa tövébe potyogott, férges vadalmára. Nem volt mohó, főképp nem telhetetlen, de szinte meg sem érezte a vásott fogaival agyonrágott, gyomrába jutó almadarabokat.
Valamit tenni kell, mert Gazdi sokáig elmarad.
Megindult a kerítés mentén, s félvakon, botorkálva kereste, hol kaparhat magának valami gödröt a drótháló alatt. Végül talált is egy olyan helyet, ahol viszonylag lazának tűnt a talaj. Kopott körmeivel ásni kezdett. Amikor úgy látta, már elég mély a lyuk, beléfúrta magát, és a kerítés túloldalára próbált átnyomakodni. Elakadt, se ki, se be. Amikor még erősebben tolta előre az orrát, s lábaival kaparta a földet, hátába éles fájdalom nyilallt. Mikor végre átért és visszanézett, a drótra akadva nagyobb, véres szőrcsomókat látott. De legalább kint volt. Lassan megindult a sűrű irányába.
Jó idő múlva visszabicegett a házhoz. A gyomra ugyan nem volt tele, de az éhségét némiképp csillapította a döglött varjú, amit az egyik bokor tövében talált. Meg nem látta volna, de az orra még működött, a dögszagot megérezte.
Aznap éjjel, besötétedés után, vihar tört ki. A szél csikorgó fogakkal tördelte a nagyobb ágakat, szaggatta, parittyaként lőtte ki a vékonyabbakat, az egész kalyiba beleremegett a szél tomboló erejébe. Esett is, épp elég ahhoz, hogy az udvar gödreiben megülő esőlével szomját oltsa.
A vihar elültével, szokásos reggeli őrjárata során meglepődve látta, hogy a kalyiba ajtaja résnyire nyitva áll. A belényilalló öröm, hogy Gazdi visszatért, hamarosan csalódássá változott, mert mint idekinn, épp úgy odabent a házban is, csend honolt. Orrát ekkor váratlanul megütötte a bentről kitóduló, avasodó szalonna ingerlően gyomorkorgató szaga. De ez mit sem számított. Ami igazán fontos lett volna – és annyira hiányzott, de nem érezte –, Gazdi megszokott illata.
Ezután még jobban kellett őrködnie, a nyitott ajtó miatt. Bár a besötétedések és a kivilágosodások egymást követő sokaságában egyre hidegebb lett a levegő, és a zöldből sárgásbarnává váló lombok lassan mind lehullottak, eszébe se jutott, hogy bemenjen a házba. Nem így állapodtak meg, és ő ehhez tartotta magát.
Egy kivilágosodáskor, az égből aláhulló fehér por – ami a városban is rendszeresen jelentkezett a hideggel együtt –, teljesen belepte őt, meg a rongyos matracot, ami fekvőhelye volt a kalyiba melletti bokrok alatt. Feltápászkodott, majd a maga vájta gödrön megszokott mozdulatokkal átpréselődve, az erdő felé indult. Két besötétedés és kivilágosodás után, muszáj volt bemennie a fák közé, mert a férges vadalma már csak emlék volt, és örülhetett, ha elhullott pockot, vagy fagytól lelassult, meggémberedett békát sikerült zsákmányolnia. Amíg le nem esett az égből az a hideg, fehér valami, általában talált is ennivalót, de ha nem, ott volt néhány ehető gyökér, amit időnként – ha fájt a gyomra –, máskor is rágni szokott. Sovány táplálék, igaz, de neki már nem kellett sok.
Visszatérve a házhoz, átbujt a kerítés alatt, és a vackához ballagott. Besötétedés után, váratlanul, mintha Gazdi hangját hallotta volna. Gyengén hallotta, gyenge volt már maga is, ereje napok óta fogyatkozott. Érezni érezte, csak nem értette, miért történik mindez. Most azonban, mintha valami felrántotta volna vackáról, s hajtotta a kalyiba felé. Az ajtót tárva-nyitva találta, de csalódottan érezte, nincs Gazdi-szag. Már nem volt kedve, sem ereje, hogy a rongyos matrachoz visszabaktasson, hát leheveredett a koszlott-foszlott lábtörlőre a küszöb elé. Előbb meleget érzett, mintha a házból, az avas szalonna illatával keveredve, Gazdi szeretete áradt volna kifelé, majd egyre hidegebb lett, és ő elaludt…
A nyugdíjas erdész, miután városi házába visszatért, az első éjszakán meghalt. Közeli hozzátartozója nem lévén, a távoli rokon örökös csak azt látta, üres az udvaron a kutyaól. Korábban bizonyára kutyát tartott az öregúr – gondolta –, hiszen vadász volt. Az erdei viskóról senkinek nem volt tudomása. Az elhunytat eltemették, a házat eladták.
Évek teltek el, amikor két fiatal, vállalkozó kedvű erdőjárót a kalyiba felé vetette a jó sorsa. Vagy inkább a rossz sors, hiszen eltévedtek, letértek a kijelölt útról. A kerítéskapu ugyan továbbra is zárva volt, de a faviskó ajtaját ide-oda csapkodta a csípős, tavaszi szél.
A küszöbön láttak valamit. Valamit, ami felkeltette az érdeklődésüket. Egyikük bemászott a kerítésen, óvatosan persze, mert mit lehet tudni. A birtoksértés mibenlétéről voltak ismereteik.
Az ajtó előtt mumifikálódott kutyatetemet találtak, amely akként feküdt a küszöbön, hogy még holtában is őrizte a házat. Úgy, ahogy annakidején megállapodtak, ahogy Gazdi meghagyta: én idebenn, te odakint…
